Május. A dús akác alatt fiatal lány és forradalmi hevületű férfi ül a padon.
- Nézd, lelkem, hogy reszket a bokor! Pedig csak madárka szállott rá.
 A lány szoknyájának fodrait igazgatja.
 - Reszket a lelkem is, mert eszembe jutottál, eszembe jutottál, kicsiny kis leányka, te a nagy világnak legnagyobb gyémántja!  
 A lány lejjebb csúszik a padon, tekintete gondosan kerüli a férfiét.
 - Mondd, galambom, hát tetszik?
 A lány alig láthatóan bólint, talán csak a nyakát tornásztatja.
 - Sok verset írtam hozzád, és ha kell, írok még ezernyit, amennyi csak szívedet meg nem enyhíti. Hiszen nem is tetszik, kedved nem is telik szavaimban. Igaz, milyen igaz, a tökély nem önthető hitvány szavakba.
 - De tetszik… igazán. – válaszolja a lány tétován.
 -A fájdalom szüli a dalaimat. Meghasadt a szívem, rózsám – a férfi a lány kezéért nyúl. A lány felpattan, és ölébe veszi a bokájához dörgölőző cirmost.
 - Tudom, szerettél egyszer! Mi lelt hát?
 - Micsoda hőség van!
 - A szívem lángol érted!
 A lány a férfi kezébe nyomja a macskát. – Szólok a mamának, hogy hozzon valami frissítőt.
 - Vágyam heve olthatatlan!
 A lány a ház felé tart. A csipkefüggönyös ablakban bozontos szemöldökű, szakállas férfi feje tűnik fel, rosszallóan csücsörít. A lány megtorpan.
 - Mondd, galambom, miért nem szeretsz? – a férfi térdre esik, a macska nyávogva a rózsabokrok közé fut.
 A lány a férfiúi hevület és az apai szigor rabigája között hezitál. A férfi érzi a lány bizonytalanságát, szemébe könnyek szöknek.
 - Szeretsz, rózsám? Szeretsz, úgy-é?
 - Igen! – a lány visszakozna, mondaná, hogy nem, de az hogy venné ki magát?
 A férfi a lány lábai elé borul, bokáját csókolgatja.
 - Galambom, lelkem, virágszálam, tulipános ládikám…! A boldogságom, mint… mint… mint… - a férfi arca elfehéredik, elengedi a lány bokáját, feláll, leporolja dolmányát. A padra ül, összeroskad.
 - Miről fogok én most írni?