Egész életünkben a Csodára várunk. Nekem ne mondja senki, hogy nem, mert az nem igaz. Mind a Csodára várunk. Nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy létezik, és ettől talán még tetszetősebb az egész. Mert ami nem létezik, az nem tud minket elkerülni, viszont ha meg véletlenül mégis létezik, akkor mi a túrós fülű kék koboldnak nem talál ránk? Elvégre olyannyira vágyunk rá... Aztán elfogadjuk, hogy Csodák -márpedig- nem léteznek. Na akkor dörgöli Élet pajtás az arcunkba, mi meg -akik már megemészettük, hogy nem léteznek- nem értjük. Úgy nézünk a Csodára, mintha űrlény vagy seprűn száguldozó tündérkeresztanya lenne, mert annak előtte ilyenről csak a könyvekben olvatunk, és hát azért valljuk be mégis, hogy -fantasztikus képzelőerőnk ellenére- nem gondoltuk volna, hogy a Csoda sokkal csodálatosabb, mint amilyennek sejtettük. Szóval csak állunk a Csoda előtt, és bambán bámulunk rá, amíg ki nem folyik a nyáulnk, aztán próbálunk valami szépet mondani, de legalábbis valami értelmeset, ami természetesen nem jön össze, mindössze habogásra, hebegésre, irulásra és pirulásra futja, pedig mi igazán, tiszta szívünkből illendő módon akartuk köszönteni a Csodát, ha egyszer már a mi kis szerény bolygónkat választotta úticéljául. Aztán elszállásoljuk. Hol, hol...? Hát a szívünkben, mert a Csodák nem érik be érdemtelenebb szállással. Nem merünk pislogni, hátha egy másodperc alatt eltűnik. Nem tudunk aludni, hátha az éjjel surran ki az ablakon. Nem tudunk enni, hátha brokkoli megy a fogunk közé. Persze még mindig nem hiszünk a szemünknek. Igen, az álmok valóra válnak -biztosan...-, de ha minden álom valóra válna, akkor tízéves korom óta egy picachuval osztanám meg a szobámat. Annak sem nagyobb az esélye, mint Csodával találkozni. És mégis ott ül az ablakban. És mégis létezik!

Ha kihozzák a pizzát, amit rendeltem, azt miért tudom felfogni? Ezt miért nem? Jó...nem egy pizzáról van szó, bár vannak igen tökéletes ízkombinációjú pizzák is. (És a fagyi is visszanyal.) 
Az azért szinte megnyugtat, hogy megbuktam a kresz vizsgán. Ha az is sikerült volna, minden túl tökéltes lenne. Azt már tényleg nem hinném el. Persze húsz év szakaszos szívás után igazán nem mondható, hogy túl sok a jóból. 
Valaki verje már a fejembe, hogy a Csodák léteznek!