Szóbelizni senki sem szeret. Igazából vizsgázni sem, de akkor már az írásbeli a kisebb rossz. Az adott helyzetben, jegyügyileg viszont nem biztos. Tapasztalatból mondom. Tegnap volt a második féléves első szóbelim. A nagy beszélgetések valahogy mindig a vizsgaidőszak végére keverednek. Rémesen ijesztő, ha az emeber a vizsgáztató tanárt szemtől szemben szembesíti a hiányosságaival. A problémák mégsem mindig az aktuális tanár irodájában csücsülve kezdődnek...

Az idő... Hiába néztem meg legalább kétszer Neptunon a vizsga időpontját, mégis sikerült egy órával előbb beérnem az egyetemre azon töprengve, hol vannak a többiek. És a tanár.

A hely... Miután megbizonyosodtam róla, hogy a vizsga nem 8-kor, hanem 9-kor kezdődik, némi bosszankodás után nekiültem tanulni. Egy órám volt rá, hogy bepótoljam azt, amit előző este nem tanultam meg. Nem is olyan rossz. 9:30-kor az a gyanúm támadt, hogy -mivel még mindig senki sehol- rossz helyen vagyok. Egy lány felvilágosított, képtelenség, hogy a régi magyar irodalom vizsga a nyelvészeti szinten legyen. További két szintet átkutatva a negyediken megtaláltam a vizsgahelyszínt. Ekkorra már hárman túlestek a szóbelin. 

A szerencse... Szóbeli? 50% szerencse. Hogy milyen tételt húzol, hogy milyen napod van, hogy ki a tanár...

A vizsgáztató tanár... Eddig mindig szerencsém volt szóbelin a tanárokkal. Segítőkészek, mosolyognak, nevetnek, jó jegyet adnak. A tételhez tartozó két kötelező közül csak egyet olvastam. "Na, válasszon egyet. Gondolom Bethlen Kata lesz az, jól van, a magáé, vigye! Hermányit olvasta? Nem? Kár érte, de mindegy, az emlékírást tudta, Bethlet tudta."

A mosoly... Sokat segít. Komolyan.