- Szervusztok, jó estét! – kiáltotta feléjük.
A tündérek abban a pillanatban szétszéledtek, és Polett magára maradt a félhomályban. A kis szárnyas lények azonban nem mentek messze. Azt hitték, ember jön, azért rejtőztek el. Amikor rájöttek, hogy csak egy törpével, méghozzá egy törpehölggyel van dolguk, azonnal előmerészkedtek.
- Nézzétek, egy törpehölgy! – kiáltotta az egyik.
- Valóban. Olyan, mint egy ember, csak sokkal kisebb, meg aránytalanabb – mondta egy másik.
A tündérek mind Polett köré gyűltek, tudniillik ők sem sűrűn találkoztak törpékkel. Polettnek el kellett takarnia a szemét, úgy világított a sok kis tündérfény.
- Micsoda nagy orra van! – egy tündér még meg is tapogatta Polettet, ezen felbátorodva a többiek is tudni akarták, milyen egy igazi törpéhez hozzáérni.
- Fogjátok meg a haját, mint a frissen kaszált széna! – Nevettek.
- A nagy szájával mindegyikünket be tudna kapni egyszerre.
- Úgy látom, hely is lenne abban a nagy gyomrában.
Polett nem értette, hogy a tündérek rajta gúnyolódnak, ezért velük nevetett.
- Milyen ronda!
- És milyen buta!
Polett abbahagyta a nevetést, ezt már korántsem találta olyan mulatságosnak.
- Miért mondjátok ezt? – kérdezte. Miért mondjátok, hogy ronda meg buta vagyok?
- Mert az vagy és kész.
- Nézd a mi gyönyörű, ezüst testecskénket…
- …a szivárványos szárnyainkat…
- …az aranyszőke hajunkat!
- Mi nem vagyunk rondák.
- De ha valaki mégis kinevetne minket, akkor halálosan megsértődnénk, és nem nevetnénk a sértegetőnkkel együtt.
- Ezért vagy te buta.
Polett sírva fakadt. Még soha senki nem mondott neki ennyi gonoszságot.
- Szárítsd fel a könnyeidet, mert még nagyobb és vörösebb lesz az orrod.
- Nehogy azt hidd, hogy mi olyan gonoszok vagyunk, látod, még jó tanácsokkal is ellátunk.
- És hogy lásd, kikkel van dolgod, bebizonyítjuk, hogy nem gonoszságból mondjuk neked ezeket a dolgokat. Mi őszinték vagyunk, az igazat mondjuk.
A tündérek békítőnek tűnő szándékától Polett némileg megnyugodott. – Rendben- mondta-, bizonyítsátok be.
A tündérek a patakparthoz vezették a törpét. Néhányan a víztükör fölé repültek, hogy megvilágítsák azt.
- Nézd csak, az a rondaság ott te vagy!
Polett a patak fölé hajolt, és látta, amit még soha életében – a saját arcát. – Ez nem lehet – mondta. – Ez nem én vagyok. Én itt állok a patakparton, az a valaki meg a vízben van. Biztosan egy szellem.
- Most azt is be tudtuk bizonyítani, hogy buta vagy – feletek a tündérek. – Nem tudod, hogy a víz tükröződik. Az a buta rondaság te vagy. Nézd csak, milyen bárgyú képet vágsz!
Polett újra a víztükör fölé hajolt. Látta a nagy, vörös orrát, a széles száját, a kócos, vörös haját. Valóban nem hasonlított a tündérekre. Egy cseppet sem. És minél nagyobb megdöbbenéssel csodálkozott rá saját csúfságára, annál inkább emlékeztette az arckifejezése az öcsiéjére, aki mindig csak bután tudott nézni.
- Most már hiszem nekünk?
Polett elfordult a tükörképétől, és eltakarta az arcát. – Menjetek el, kérlek! Nagyon ronda vagyok. Nem akarom, hogy lássatok. Tudom már, hogy buta is vagyok. Csak kérlek, hagyjatok magamra.
- Mi jók vagyunk hozzád. Mivel beláttad, hogy igazat mondtunk neked, ezért elmegyünk.
A tündérek nevetve, dalolva hagyták magára az összetört Polettet. Elvitték magukkal a fényt és a jókedvet. Polett pedig egyre csak az orrát és a haját tapogatta, aztán pedig arra gondolt, hogy milyen buta dolog, hogy egész életében mit sem sejtett a borzalmas külsejéről. Úgy elszomorodott, hogy még sírni is elfelejtett. Révületéből hangos recsegés-ropogás térítette magához.
- Ki az? – Polett a szemét meresztette, de semmit sem látott. – Ki van ott?
- Én vagyok – jött a válasz.
- Ki az az én? Itt csak én vagyok az egyedüli én, neked másnak kell lenned.
- Én én vagytok, nem te én.
- Az más. Akkor valóban lehet, hogy itt vagy. Mégsem látlak.
- Pedig az orrod előtt vagyok.
- Az orrom előtt? Igaz, olyan nagy, hogy biztosan azért nem látlak.
- Nem olyan nagy az orrod. Láttam én már ennél nagyobbat is.
- Kedves, hogy ezt mondod, de akkor is ronda vagyok. És buta.
- Miért mondod ezt?
- A tündérek mondták, nem én, de hiszek nekik, igazuk, van. Be is bizonyították.
- Ne higgy a tündéreknek. Mindig rosszban sántikálnak. Csak fel akartak bosszantani, hogy szórakozhassanak rajtad.
- A saját szememmel láttam, hogy milyen ronda vagyok, akármit mondhatsz.
- No, jól van. Akkor legyen úgy, ahogy te mondod. Csak azért szólítottalak meg, hogy szállást adjak az éjszakára, aztán reggel megmutatom, hogy merre jutsz haza.
- Ki vagy? – kérdezte Polett, akinek hosszú idő óta most jutott először eszébe, hogy nem talál haza.
- Gyere csak, itt állok előtted.
- Nincsen előttem semmi. Csak a nagy és sötét éjszaka. Meg egy fa.
- Akkor jó helyen jársz. A tölgyfa vagyok.
- Tudod, én nagyon buta vagyok, nem tudtam, hogy a fák beszélnek.
- Nem mindegyik. Többnyire csak én. Gyere csak. Megágyaztam neked avarral a gyökereim között. Jó meleg lesz, nem fogsz fázni az éjszaka.
Polett hálásan bújt a tölgyfa törzséhez, magára terítette az avartakarót, a gyökerek bölcsőt formáztak a teste körül. Valóban nagyon kényelmes és meleg volt.
- Jó éjszakát, Polett! – mondta a tölgy.
- Honnan tudod a nevemet? És honnan tudod, hogy eltévedtem? Sokat tudsz rólam. Talán szellem vagy, vagy boszorkány?
- Sok mindent tudok, kis Polett, de nem vagyok sem szellem, sem boszorkány.
- Akkor jó. Tudod, azok nagyon gonoszak.
- Nem mondanám.
- Te ismersz szellemeket és boszorkányokat?
- Mindenféle népeket ismerek.
- Még óriásokat is?
- Azokat is. Most aludj, Polett. Holnap segítek hazatalálni.
- Te tölgyfa, én nem tudok mese nélkül aludni.
- Jól van, akkor mesélek neked.
- De jó legyen ám! Izgalmas meg minden!
- Az lesz, Polett.
- Akkor halljuk!
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Nagyon szép ember volt, talán a legszebb a világon. Tudta ezt mindenki, ahogy ő maga is. Ahogy teltek az évek, a szépsége egyre nőtt. Naphosszat a tükre előtt ült, és magát csodálta. Sok festő megfestette, de egy kép sem ért fel az ő igazi, élő szépségével. Mivel pedig a királyfi semmi mást nem szeretett úgy, mint a saját arcképében gyönyörködni, a palotája minden falát tükörrel boríttatta be. Egy nap aztán elérkezett az idő, hogy megházasodjon. A világ összes királylányát és szépséges hölgyét felvonultatták előtte, de egyiket sem találta méltónak, hogy a felesége lehessen. A királyfi mégis menyasszonyra és családra vágyott, ezért felkerekedett, hogy megtalálja azt a szépséget, aki méltó társa lehet. Sokáig vándorolt, sok mindent látott, de nem lelte meg, amit keresett. Nem adta fel, hallott a tündérek földöntúli szépségéről, hát a nyomukba eredt, de mikor megtalálta őket, nem azt kapta, amire vágyott. Valóban gyönyörűek voltak, de nem tettek túl a királyfi hiúságán. Ti egyáltalán nem vagytok olyan szépek, ahogy azt hallottam – mondta nekik a királyfi. Az én szépségemmel ti sem érhettek fel. A tündérek nagyon megharagudtak, és bosszúból a királyfit tölgyfává változtatták.
- Mi történt vele ezután?
- Semmi. Azóta is tölgyfaként él.
- Milyen különös! Akkor ő is biztosan beszél, pont mint te. Milyen kár, hogy nincs a közeledben, akkor tudnátok beszélgetni.
- Kár bizony…
Másnap reggel a tölgyfa elmondta Polettnek, hogy melyik úton juthat a leggyorsabban haza, a biztonság kedvéért kétszer elismételtette vele. A törpe megköszönte a tölgy kedvességét, mert buta volt, de nem illetlen, majd útnak indult. Eközben a tündérek újabb cselt eszeltek ki, és Polett nyomába eredtek.
- Szervusztok tündérek! – Polett teljesen megfeledkezett a tündérek gonoszkodásáról.
- Jó reggelt, Polett!
- Tudjátok a nevemet? Képzeljétek, tegnap a tölgyfa is tudta. Ő adott nekem szállást éjjelre.
- Az egy nagyon buta tölgyfa.
- Ne hallgass rá!
- Gonosz is.
- Ne barátkozz vele!
- Pedig igazán kedvesnek tűnt – felelte eltűnődve Polett.
- Akik a vesztedet akarják, mind kedvesek.
- Most pedig gyere!
- Adunk neked valamit.
- Milyen kedvesek vagytok! – Polett örömmel követte a tündéreket vissza az erdőbe.
- Nézd, Polett, itt van ez a két üvegcse – a tündérek két apró palackot hoztak a törpének. Az egyikben aranyosan derengő, a másikban sötétvörös folyadék volt. – Az egyikben a Tudás Vize van, a másikban pedig a Szépség Vize. Tudod, nagyon megsajnáltunk, amiért buta vagy meg ronda. Sokat tanakodtunk, és úgy döntöttünk, segítünk rajtad. Választhatsz, az egyiket neked ajándékozzuk.
Polett nagyon megörült a kedvességnek. Örömében nem tudta, hogy előbb megköszönje az ajándékot, vagy inkább válasszon. Már ha tudta volna, hogy melyik üvegcsét kell választania. Okos vagy szép? Borzasztó dilemma.
- Választhatod a Tudás Vizét – suttogták a tündérek. – Akkor minden létező tudásra szert tehetsz. Okosabb leszel mindenkinél.
- Ettől még ronda maradsz.
- Választhatod a Szépség Vizét is. Bár butácska maradsz, te leszek a világon a legszebb.
-A világon a legszebb? – Polettnek úgy rémlett, mintha már hallott volna valami hasonlót mostanában. Hát persze, a tölgyfa meséjében. Milyen csodálatos lenne, ha szebb lehetne a királyfinál, és akkor őt venné feleségül, és együtt élhetnének abban a gyönyörű, tükrökkel teli palotában.
- A Szépség Vizét választom – mondta végül.
- Remek választás! Ragyogó! Ragyogó! – A tündérek titkon erre vártak. Persze a rondácska, ámbár éles elméjű törpehölggyel is mókát tudtak volna csinálni, de akkor nagyon hamar rájött volna a trükkjükre.
Polett azonnal megitta a Szépség Vizét, behunyta a szemét, úgy várta a hatást. Rövid végtagjai megnyúltak, alaktalan formái új, finom íveket vettek fel. Helyes piszeorrot, apró ajkakat kapott. Aranyszőke haja egészen a bokájáig omlott. A tündérek összenéztek. A varázslat túl jól sikerült. A törpehölgy még náluk is szebb lett.
- Kinyithatom a szememet?
- Nézd csak meg magad! Eltűnt az a ronda nagy orrod.
Polett nagyon megörült, ha csak egy kicsit kisebb lett az orra, akkor már valóban közelít valami felé, ami nem olyan ronda. Dübörgő szívvel hajolt a lassan csordogáló patak fölé, egy kicsit még félt, hogy régi önmagát látja viszont, de amit látott, minden képzeletét felülmúlta.
- Hiszen ez gyönyörű! – összecsapta apró, hófehér tenyerét.
A tündérek rózsasziromból szőtt köntöst hoztak neki, hogy teljes legyen a kép.
- Most, hogy te vagy a világ legszebb embere, mihez kezdesz? – kérdezték.
- Ó, ez igazán egyszerű! Megkeresem a királyfit, és hozzámegyek feleségül.
Polett már elfelejtette, hogy a mese végén a királyfi tölgyfává változott.
- Merre kezded a keresést, ha szabad érdeklődnünk?
- Amerre a szél fúl, amerre a madarak szálnak, amerre a lábam visz!
A tündérek lovat adtak Polett alá, aztán nevetgélve, énekelve varázsgömbjük fölé hajoltak, hogy nyomon követhessék az egykori törpehölgy útját.
Eközben Polett elhaladt a tölgyfa mellett.
- Megváltoztál, Polett – mondta a fa.
- Hát megismersz?
- Persze. Azt a szép zöld szempárt nem keverném össze semmivel.
- Nem szabad veled beszélgetnem – jutott eszébe Polettnek. – A tündérek azt mondták, hogy gonosz vagy, és hogy rosszat akarsz nekem. Azért vagy olyan kedves.
- Te elhiszed ezt nekik?
- A világ legszebb emberévé tettek, miért ne hinnék nekik?
- Mit kezdesz a szépségeddel most, Polett?
- Megkeresem a királyfit, akiről meséltél, és hozzámegyek feleségül. Most már szebb vagyok, mint ő – válaszolta, azzal faképnél hagyta a tölgyet.
Szegény Polett még nem tudta, hogy ha a szépség butasággal párosul, nincs annál nagyobb átok.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Olvasván korábbi műveidet, tudom azért, mire vagy képes. ;) De ennél is, a történet maga mindent visz. :)