Egy rossz álom; látni, hogy az embetrek hülyék (vagy tutira valamilyen komlexusuk van); nevetni a félelmeken; komolyságot nem ismerni; valami egészen hasonló történhetett, doktor úr. De lehet, hogy ez a végstádium.

***

Szívkórház

 A 119-es kórterem műanyagtáblájára egy közönséges házilégy szállt. Fürge léptekkel körbejárta az egyes majd a kilences számjegyet, aztán megrezegtette olajosan fénylő hátulsó pár szárnyát. Ennek a mozdulatnak a szomszédos nővérkepulton korzózó nőstény légy képtelen volt ellenállni, átreppent a megsárgult ajtólapra. A hím azonnal észrevette jövendőbeli petéinek potenciális anyajelöltjét. Fülledt szárnyrebegtetés és potrohriszálás következett. A két légy végül a réz kilincsre szállva érte el a párzási rituálé utolsó mozzanatát, ám abban a pillanatban egy határozott férfikéz véget vetett a meghitt pillanatnak.

 Schmuck doktor nyitott be a 119-es kórterem ajtaján, mögötte hordágyon egy fiatal lány érkezett. Fekete haja szétterült a klórfehér kórházi párnán. Kék szivárványhártyával és vérerekkel keretezett írisze borsónyira zsugorodva meredt a semmibe. A doktor néhány szót körmölt egy mappába.

 - Szép Éva. Sok folyadék, pihenés, ágynyugalom – mondta a nővérnek.

 - Doktor úr, mi a diagnózis? – Az ablak alatti ágyon egy őszülő halántékú férfi ült. Zöld pizsamát és köntöst viselt.

 - Kiskunfalvi, maga mit keres itt? Megmondtam, hogy ezen az osztályon nem ismerkedünk. A szülészeten sem – tette hozzá nyomatékosan Schmuck doktor.

- Ismerkedni, doktor úr? Miket gondol rólam? Hiszen ismeri a kórképemet. Csak beszélgetni jöttem, az olyan nagy bűn?

 - Figyelem magát, Kiskunfalvi – a doktor szigorú pillantást küldött szemüvege mögül a férfira, majd sarkon fordult, és távozott a nővérrel és az ápolóval a nyomában.

 - Ne foglalkozzon vele, József! Megzápult az agya a dilisek között. – Kiskunfalvival szemben egy nő ült törökülésben az ágyán. A korát nehéz lett volna megmondani, tipikus vénlánynak tűnt. Lehetett koravén harmincas vagy infantilis negyvenes. Szőke hajában pink csavarók ültek, virágos pizsamát és vastag lila zoknit viselt. Éjjeliszekrényén fonalakkal teli kosarat tartott, az unalmas órákban macskáinak kötött pulóvert.

 - Kikérem magunknak! – vágta rá Kiskunfalvi. – Az elmeosztály a másik épületben van. Mondja csak – fordult az újonnan érkezett jövevény felé -, miért hozták be? Éva, ugye, így hívják?

 A lány lassan a férfi felé fordította könnyes szemgolyógát. Szája megremegett.

 - Nyugodtan elmondhatja, nekünk itt mind problémánk van – folytatta Kiskunfalvi. – Képzelje, engem az összes szerelmem elhagyott. Mind. Kati, Piri, Mari, Gizi, Tercsi, na meg a kis Marcella! Hogy szerettem én azt a lányt! Kár, hogy nem volt kölcsönös. Aztán ott volt még Ilona is, ó, Ilona, a csillagokat is lehoztam volna érte. Erzsi tüzes nőcske volt. Igaz, nem velem. Tudja, egyik sem szeretett. A legutolsót Hortenziának hívták. Egyetlen megvető pillantással szakított velem. Azt hiszem, tehetsége volt a szakításhoz. Utána kerültem ide.

 - Engem az apám hagyott el – jegyezte meg a nő a kötése fölött.

 - Annuska már hónapok óta bent van – fűzte hozzá Kiskunfalvi.

 - Képtelen vagyok kapcsolatot kialakítani a férfiakkal – folytatta Annuska. – Nyolc éves voltam, amikor az apám lelépett egy nővel. Részeg volt, bejelentette, hogy elmegy, majd nyomatékul hozzávágott egy sörösüveget az ajtóhoz, aztán becsomagolt, és magunkra hagyott minket az anyámmal. Mondja, drágám, bízna ezek után a férfiakban? Nos, nekem nem sikerült. Nem lenne ez olyan nagy probléma, jól megvagyok én egyedül. Van kilenc macskám meg három papagájom. Nem szeretem a páros számokat. Lekötöm magam kertészkedéssel, főzéssel, kötni is szeretek. Csak van egy gyengém, ami engem mindig idejuttat. Nem tudok ellenállni a romantikus regényeknek. Miután elolvastam a Szerelmünk zálogát, a mentő hozott be. Én nem emlékszem semmire, de a szomszédok azt mondták, hogy rémes volt! Már jobban vagyok. A doktor úr elkobozta a regényeimet.

 - Látja, itt senkinek sem egyszerű – csóválta a fejét Kiskunfalvi.

 - És ő? – kérdezte elhaló hangon a lány fejével a negyedik ágy felé bökve.

A foltos ágynemű alól mindössze a lábfej lógott ki, a többi testrész a pokróc takarásában maradt.

 - Ő? – suttogta fojtott hangon Kiskunfalvi. – Senki nem tud róla semmit. Még a nővérek sem. Ő még előttünk érkezett. Sok mindent hall az ember, de egyik történetet sem akarja igazán elhinni. Van ezekben minden, olyan, ami a maga fiatal fülecskéjének nem való. Nem szól semmit, egész nap a paplan alatt kuksol. Még nem látta senki. Az ételt is a takaró alatt adják be neki. Látja, vannak itt súlyos esetek, maga is elmondhatja a magáét.

 A lány mély lélegzetet vett. Behunyta a szemét, vörös szemhéja alól aranyló könnycseppek törtek fel. – Szakítás – mondta.

 - Tudtam! – vágta rá Kiskunfalvi. – Kicsoda? Maga vagy az úr? Esetleg hölgy?

 A lány a párnába fúrta fejét, testét rázta a zokogás.

 A 119-es kórterem ajtaja kivágódott. Egy zilált külsejű, kócos férfi lépett be. Vörös szeme őrült módjára forgott üregében. – Vicuska! –kiáltotta.

 A lány felkapta fejecskéjét, tekintete riadt volt, mellkasához kapott, úgy suttogta kicserepesedett ajka: - Ádám.

 - Vicuska, igazán te vagy az? – kérdezte a férfi, és térdre rogyott a korházi ágy tövében. – Azt mondták, hogy behoztak, de én nem akartam elhinni. Utánad jöttem, és te tényleg itt vagy. Ó, Vicuska, ne haragudj!

 - Te se haragudj rám, Ádám! – mondta Vicuska, és karjait a férfi felé nyújtotta.

 - Vicuska, most azonnal hazaviszlek, és minden olyan lesz mint régen. Rendben?

 - Rendben.

 A férfi – mint egy tollpihét- ölébe kapta a lányt, és szerelemtől ittasan elviharzott a kórteremből egyetlenével a karjai közt.

 - Látja, Annuska – mondta Kiskunfalvi -, vannak még csodák.