(...) Abban az évben hatalmas vihar söpört végig az északi partokon. Szeptemberben vette kezdetét féktelen tombolása, s csak november végére csillapodott. Felkapta a tenger hullámait, és Zöldvölgy kicsiny házikóira zúdította. A víz először a halászkunyhókat mosta el, majd bezúdult az első kertekbe, belepte a falu macskaköves utcáit, végül maga alá gyűrte a főtéren a magas talpazaton álló kőszobrot, ami Zöldvölgy alapítóját testesítette meg. Kövér, lógó tokájú férfi volt, nem hiányzott volna senkinek, ha víz alá merülése nem jelentette volna a falu pusztulását is egyben. A hömpölygő vízáradat nem kímélte az élőket sem, ajtókon, ablakokon rontott be a meghitt otthonokba, feldúlta a szobákat.
A zöldvölgyiek – közöttünk szólva ostoba emberek lévén – a legkisebb változtatás nélkül élték tovább hétköznapjaikat, tették a dolgukat, miközben bokáig jártak a vízben. Szilárd meggyőződéssel hitték, hogy józan eszük parancsa fölött áll Pista bácsi, Zöldvölgy százéves polgármestere. Az öreg nem tett semmilyen intézkedést az árvízzel kapcsolatban, amiből csak az következet, hogy a házaikba áramló víz nincs veszéllyel rájuk. Pista bácsi sok végzetes eseménynek volt tanúja hosszú élete során, az ágya alatt hullámzó tengert nem tartotta ezek közé valónak. Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak – mondta feleségének, miközben a reggeli újságját olvasta, magasan az asztal fölé tartva, nehogy átázzon a papír -, ahol befolyt, ott ki is fog folyni. Gyerekkorában télen-nyáron egy szandálban járt, a jelenséget már jól ismerte.
Az árnak megvolt a maga haszna. A halászok otthon végezték a munkájukat, az anyukáknak nem kellett külön gondot fordítaniuk csemetéik fürdetésére, s a gyerekek is jó mókának tartották, hogy hajózhatnak a nappaliban. A víz különféle mulatságos holmikat hozott magával, az ablakon dióhéjon csónakázó egerek, gallytutajon vitorlázó mókusok csorogtak be. A család az egész napot együtt tölthette. Apuka az asztal tetejéről lógatta horgászbotját, s néha megmerítette a hálót kövér rákok reményében, a friss fogást anyuka egyből pucolhatta, ami a sós tengervízzel teli fazékba került, a gyerekeket az ajtó kilincséhez kötötték, nehogy elvigye őket a víz, így pancsolhattak egész nap.
A jólét eme különös formája meglepően rövid idejig tartott. Egy borús és meglehetősen nyirkos reggelen minden megváltozott. Pista bácsi komótosan ette a nagymama receptje alapján készül angolnakocsonyát, jobb kezével kanalazott, bal kezével az újságot olvasta, s minthogy egyszerre csak egy dologra tudott figyelni, ez esetben a heti hírekre, a kocsonyával együtt egy kövér varangyos békát is bekapott. Szájüregében az állat kétségbeesetten brekegett és birkózott a szelet angolnahússal és Pista bácsi nyelvével. Az öreg nem volt hozzászokva, hogy a reggelije elfogyasztása ellen tiltakozzon, az asztalra köpte. A béka szédülten brekegett még párat, majd a vízbe ugrott. Pista bácsi az incidens következtében úgy megutálta az angolnakocsonyát, hogy többé rá sem tudott nézni, és ezért a vízáradatot okolta. Félreismerte az otthonába lopakodó ellenséget, ártatlan természeti csapásnak hitte, miközben maga volt a megtestesült ördög, akinek az a legkedvesebb szórakozása, hogy a szegény, idős emberek szájába békákat dugdosson. Azonnali riadókészültséget rendelt el, az embereket a háztetőkre parancsolta, s felszólította őket, hogy kerüljenek minden kapcsolatot a magát árvíznek álcázó szörnyeteggel. Kitört a pánik, a zöldvölgyiek egymást taposva foglalták el a laposabb tetőket. Az árvíz pedig, hogy igazodjon elvárásaikhoz, az ereszcsatornákig emelkedett. A kémények köré didergő emberhalmok gyűltek, és várták, hogy a tömött, szürke felhőkből elálljon a végeláthatatlanul ömlő eső. Erejük egyre fogytán volt, egymás nyakába álltak, hogy minél kevesebben érintkezzen az ördögi varázserővel bíró vízzel. Néhányan a férfiak közül, akik sokat álltak a gúla alján, állították, hogy lábuk kezd uszonnyá változni.
Aztán hirtelen, amikor már senki sem számított rá, kisütött a nap. Az eső elállt, az ár pedig elvonult. Helyén hínárral és sóval borított házak és térdig érő sáros latyak maradt. A rombolást megunt víz unottan csordogált vissza a tengerbe, letört ágakat és üres madárfészkeket hozva magával. A gyerekek izgatottan turkáltan a romok között, mindig akadt valami érdekes, kék tojások, döglött mókusok, fura képű halak. A sárfolyamon érkező kosarat is a gyerekek vették észre. Úgy hajózott be Zöldvölgybe, mintha mindig ide tartott volna. A gyerekek a főtérig követték, ahol aztán a szoborra dőlt fa gyökerein megfeneklett. Kíváncsian körbeállták, de hozzányúlni egyikük sem mert.
- Mi lehet az? – kérdezte az egyik kisfiú, akinek hiányzott az első két foga.
- Menj, és nézd meg! – felelte egy szőke, tudálékos kislány.
- Szólni kéne a felnőtteknek – mondta a legkisebb közülük.
- Ők mindig mindent elrontanak. Nem hagyom, hogy ebbe is belekontárkodjanak. Inkább megnézem én! – egy kantárnadrágos fiúcska feltűrte foltos inge úját, és nekiveselkedett. Csizmája hangosan cuppogott a sárban, a többiek lélegzetvisszafojtva figyelték. A sűrű, kunkori gyökerek közé vetette magát, és a kosárig mászott.
- Csak egy sáros takarót látok – mondta csalódottan.
- Úgysem mersz hozzáérni! – csúfolódtak a hátramaradottak.
A fiú, hogy becsületén csorba ne essék, még feljebb tűrte ingujját, és lassan, óvatosan a takaró felé nyúlt, de még mielőtt elérhette volna, az megmozdult.
- Ez mozog! – kiáltott fel.
A gyerekek kacagtak. – Gyáva vagy! Gyáva! – kiabálták.
- Akkor gyertek ide, és csináljátok ti! Látom, nem meritek. Nektek csak a szátok nagy, mindent nekem kell csinálni – azzal egy határozott mozdulattal kirántotta a kosárból a takarót. A fiúnak elkerekedett a szeme, szólni sem bírt.
- Mi az, mit látsz?
- Mondjad már!
- Ki vele!
- Talán kíséretet látsz?
Ezen a többiek nagyot nevettek, pedig akkor még csak nem is sejtették, hogy a tudálékos kislány mennyire közel jár az igazsághoz. A kosárban kisbaba feküdt, bájos, pufók gyermek – hosszú, szürke farkasfarokkal.
(...)