Rózsabokor mindenütt
Hárpmszoros hip-hip-hurrá nekem. Khöm. Szóval háromszoros! Azért, mert megtanultam bánni a CSS (ugye?) kódokkal. Jó, ez töéletesen önelégülten hangzott. Találtam egy oldalt, ahonnan nyúltam kódot, és véletlenül még az instrukciók is fel voltak tüntetve, én meg egy csöppet ízlésemre formáltam, és berózsabokroztam. Ez történt.
Mesélnék a nőstény szarvasbogárról is, akit elneveztem Franciskának, és végül elengedtem, hogy legyen szabad és boldog, és találja meg az ő Jenőjét, és sokasokdjanak. Meg a zöld levelibékáról is mesélnék, amit este találtam a kőlépcsőn, és végül anélkül engedtem a nagyvlágba, hogy nevet adtam volna neki.
Csak az a helyzet, hogy ez senkit sem érdekel. És ha engem mégis érdekelne? Akkor igenis mesélnék róla! Márpedig engem érdelek. És meséltem róla? Meséltem róla. Rendben. Akkor ezúttal sem hazudtoltam meg önmagam.
Mindeközben írok.
Úgy, ahogy éppen rám jön az ihlet. Nagyjából sehogy. Jó, ez nem igaz, de hagon jól hangzott. Nagyjából a végére értem A nimfa és a vadásznak, csak az utolsó fejezet hiányzik, ami voltaképpen csak utószó. Nem, voltaképpen szerves része a történetnek, hiszen ebben fedném fel a szereplők sorsát, és egynémely titkot, ami egészen addig nem került leleplezésre. A bibije viszont az a dolognak, hogy a történet csupán novellának indult, mostanra elbeszéléssé nőtte ki magát, és meg sem akar állni a regényig. (Bár én nemes egyszerűséggel mesének szeretném hívni. Szívfájdító, néhol véres, kegyetlen mese. Van ilyen, nem?) Megváltoztattam néhány részletet, helyszínt, és a szereplők is szót követeltek maguknak, így most mindenkit meg- és be kell mutatnom. Viszont még én sem ismerem őket, akkor hogyan mutathatném be őket. A legnagyobb problémám Lőrinccel van. A címszereplővel! Mert egyszerűen nem értem. Nem értem. Nem akar válaszolni a miértjeimre. Csak össze-visszáskodik. Ami nem szép tőle.
Én is össze-visszáskodom.
Hát, nem szép tőlem.
|