Lassan de biztosan. Hoztam egy újabb kis adag nimfát és vadászt. Mondjuk most leginkább csak vadászt. Viszont ebben a töredékben már meg is szólalnak. Ha nem is úgy rendesen, de azért hébe-hóba beszélgetnek. Ami bevallom, a halálom. Nehezebbnek tartom a dialógusok kialakítását mint a természetrajzot, szóval most erre kéne ráfeküdni. Amire a gyófyír? A karakterek részletes kidolgozása! - kántálja az osztály. Szóval most aztán tényleg kritikára van szükségem. Ha mást nem, legalább annyit írjatok - kérlek! - , hogy eg 10es listán mennyire tűnt gördülékenynek a kommunikáció! Még nevet sem kérek tőletek!  *szempillarebegtetés* Tudjátok, aki név nélkül szeretne kritizálni, az legyen Béla! Megbízom bennetek, szóval előre is megköszönöm. A nimfa és a vadásznak külön létrehoztam egy menüpontot, amint azt bal oldalon láthatjátok a Tükörteremben, szóval nyomon lehet köbetni kérem itt a történéseket. És, ha furcsán befejezetlennek tűnik még a részlet is, akkor kattintsatok a "Bővebben" feliratra, mert ott folytatódik. Ugyanis nem szeretnék hosszú szövegeket bemásolni a főoldalra, mert bevallom, nem esztétikus. :) 

A Király ében lován léptetve, határozottan, szótlanul vezette a vadászokat. Körülöttük vizslái bóklásztak, fáradtan kergetőztek.

 A tölgyerdő, ahol menedéket kerestek, az Arany Hegy lábától égnek emelt csúcsáig futott, mint puha, élő palást terült el gerincének éles csigolyáin. Fái öregek és hatalmasak voltak. Vastag törzsük a földhöz egészen közel – a vadászok válla felett- ágazott el. Lombkoronáik sűrű tetőt vontak a parázsló ég alá, csak néhol tört utat magának a Hold földre hulló, fehér sugárzápora. A szél ágaikról mézvörös levelet és makkot szórt az avarba.

 Hirtelen jött el az éjszaka. Az ég tüze kialudt, de fekete hamvában kéken és pirosan izzott parazsa.

 A kedves, álomillatú fák alaktalan szörnyekké váltak. Ezer karjukkal a vadászok felé martak, ezer szemüket a vadászokra meresztették, a baglyok és a szél nyelvén suttogtak egymás között.

 A lovak nehéz patája alatt könnyű avar ropogott. Az elmúlt hetek fáradalmaitól bódultan vágtak ösvényt az érintetlen erdő növényhálójába.

A Király hirtelen megtorpant és hátrafordult.

 - Tüzet! – mondta.

 Lehel kovakövet vett elő zsebéből. Száraz ágat keresett, a két kő összepattintásával tűzkoronát csiholt a fáklyára, és átadta a Királynak.

 - Köszönöm, Lehel.

 - Honnan tudta? – kérdezte fojtott hangon Álmos az előtte haladó Örkényt. – Honnan tudta, hogy ide kell jönnünk? Egészen idáig határozottan vezetett bennünket.

 Örkény megvonta a vállát. – Talán megálmodta – mondta apró, szögletes fogait a fiúra villantva.

 A Király körülpásztázott a fáklya fényével. Az árnyak fekete köpenyüket ledobták, és a sötétben borostyán és moha futotta szürke sziklafal bontakozott ki, a hegyoldalban a föld feneketlen szája ásított a vadászokra.

 A Király a barlanghoz lépett. – Készülj! – mondta. A vadászok leszálltak lovaikról, és felkészültek egy esteleges támadás lehetőségére. A Király a fáklyát a nyílásba hajított, mészkőfalaira hosszú árnyakat festett fénye. Lobbant néhányat, majd tüze elhalványult, végül teljesen kialudt.

 A vadászok megkönnyebbülten engedték le fegyvereiket.

 De a sziklaszáj mélyen, öblösen üvöltött fel, torkában fekete óriás jelent meg, tőrszerű, fehér fogain megcsillant a Hold a fénye, éles karmokban végződő mancsával a levegőbe mart.

 A lovak idegesen toporogtak, fújtattak, a vizslák morogva mutatták ínyűket a fenevadnak.

 A barnamedve négy lábra ereszkedett, és támadóinak készült rontani, de a vadászok már készen álltak.

 A Király előrántotta ezüstfényű kardját hüvelyéből, és a medvének szegezte. – Gyere! – üvöltötte.

 A bestia megindult felé. Nehéz testének súlya tompa döngéssel vágódott a földnek, ahogy támadójára vetette magát.

 Örkény meglendítette kétélű baltáját, és az állat hátába vágta, az felüvöltött, megtántorodott, és faképnél hagyta a Királyt. Mancsával Örkény felé suhintott, karmai súrolták a férfi mellkasát, s az ütés erejétől a férfi a földre rogyott. Lehel kardjával az óriás végtagra suhintott. Az agg arcára sötét folyadék fröccsent, és a medve mellső lába a földre esett. Az állat habzó szájjal tántorgott felé. Roland és Merse nyílzáport zúdítottak az üvöltő fenevadra. A zöld és kék farkú nyilak némelyike a fekete testbe fúródott, a legtöbbet azonban lerázta magáról. A felhergelt medve a magára maradt Lehel felé tántorgott, véres pofáját eltátva üvöltött. Lehel erősen megmarkolta kardjának markolatát, és felkészült az élet-halál harcra, de a Király felkiáltott: - Ide! – kardját egy jól irányzott dobással az állat testébe hajította.

A medve félrelökte megmaradt mancsával Lehelt, és a Királynak ugrott.

Rettenetes alakja ledöntötte, s maga alá temette a Királyt. A férfi felkiáltott, és azon nyomban elhallgatott. Néma csend borult a vadászok riadt csapatára. Csak a vizslák ugattak.

 A Király és a medve alkotta fekete kupac mozdulatlanul feküdt a sötétben...

- Nem! – Álmos remegve bújt elő egy vastag törzsű fa mögül, ahonnan a harcot figyelte. Ujjai görcsösen, remegve fonódtak rövid élű tőrére.

 A Király kardja úgy állt ki az állat hátából, mint fölé emelt sírhant keresztje.

A medve alakja megremegett, a hátán holdszínű vér csordogált.

 - Segítsetek! – üvöltötte a Király. – Mire vártok? Segítsetek?

 A vadászok a Királyhoz siettek, és lefordították róla a döglött medve véres tetemét. A Király tőrjének markolatát szorította, aminek pengéje a medve szívébe fúródott. Felállt, lerázta a magáról a vadászok feléje nyúló kezeit, és egy kidőlt fa törzsére ült.

 - Mit bámultok? – kérdezte. Arcára sötét folyadék tapadt. Vér. A medvéé vagy a Királyé. – A barlang már a mienk. Menjetek! Gyújtsatok tüzet! – mondta. – Vagy tegyétek, amikhez kedvetek van – tette hozzá.

 A vadászok nem mozdultak.

 - A sellők farkára, Felség, ezt aztán megmutatta! Én sem csinálhattam volna jobban – mondta Örkény nevetve, ám térde még mindig remegett.

 A Király elmosolyodott. – Csapatmunka volt – válaszolta.

 - De még milyen! – csatlakozott Roland fülig érő szájjal, az izgalomtól kipirultan.

 - Uraim, az első közös vadászatunk sikeresnek bizonyult – tette hozzá Merse. Mind helyeseltek.

 - Felség! – kezdet Álmos bátortalanul a vadászok válla fölül tekintve a Királyra.

 - Ki vele, Álmos, fiam, ki vele! – mondta a Király fáradt derűvel.

 - Van egy kis probléma – Álmos bátortalanul a barlang felé sandított.

 - Már megint? Hát oldd meg! Oldd meg!

 - Felség, én képtelen vagyok megölni őket – Álmos a kezét tördelte, közben sűrűn pillantgatott a háta mögé.

 - Kit kéne megölni? Nem értem, hogy miket beszélsz össze.

 - Azokat, Felség.

 A vadászok követték tekintettükkel Álmos kinyújtott mutatóujjának vonalát. A barlang szájában három apró, síró árny kereste halott anyját.

 - Bocsok! – Merse felnevetett.

 - Merse, indulj! Öld meg őket! – intett ingerülten a Király. Merse íjáért nyúlt, de Álmos megállította, a férfi elé lépett.

 - Ne, kérlek, ne tedd! Nem ölheted meg őket. Ezek csak bocsok!

 - És akkorára nőnek, mint az anyjuk – tette hozzá Merse. – No, el az utamból! – és megpróbálta félretolni az elé cövekelt Álmost.

 - Talán meg sem élik a holnapot! Adj nekik egy esélyt! Felség, kérem! – Álmos a Király felé fordult.

 - Legyen. Szerencséd van, semmi kedvem újabb kihunyt életek dicsét a magaménak tudni. Meghagyjuk az életüket, de hallgattasd el őket! Valószínűleg igazad lesz, és holnapra elpusztulnak az anyjuk nélkül.

 A vadászok tüzet gyújtottak a barlang előtt, köré telepedtek. A nyergek alól előkerültek a szárított húsok, gyökerek, magvak, az utolsó korty bor, poshadt, meleg vízzel teli kulacsok. Némán ettek és ittak a tűz körül. Jól esett a vacsora egy hosszú nap után, még ha ilyen szerény vacsora is.

 Álmos a barlang szájához guggolt, és saját ételéből dobott a bocsoknak. Közülük a legbátrabb és legnagyobb fürgén a falatokért szaladt, megszaglászta a húscafatokat, és mikor úgy találta, hogy nem jelenthet veszélyt rájuk, vitt belőle öccseinek.

 A vadászok elnyúltak a tűz ólmosan pislogó maradéka körül. Gondolataikba merülve meredtek a hamvában fel-felizzó vörös parázsszemekre. Roland a hátára feküdt, egy fűszálat rágcsált, Merse egyenes háttal, törökülésben pihentette elfáradt tagjait, Lehel pipára gyújtott – fehér, dohányszagú karikákat fújt -, és megkínálta vele Örkényt. A Király felállt, és szó nélkül magukra hagyta a vadászokat. Azok nem lepődtek meg, nem kérdeztek. Már megszokták a Király furcsaságait, és megtanulták, hogy jobb nem kérdezni.

 A Király nesztelen haladt a fák között. Az éjszaka sötét, nyirkos leple alatt egy vadász szemével látott, és egy ismerős lépteivel lépett. Új ösvényt tört magának az érintetlen növényzetben. A fák vén, göcsörtös karjairól bőrszárnyú denevérek lógtak alá, s apró, vörös szemüket az ismeretlenre függesztették. A szúrós indákkal átszőtt bozótos aljában tücskök ciripeltek, valahol bagoly huhogott.

 A Király megállt. Kővé dermedve figyelt.

 - Lehel, tudtam, hogy utánam jössz – mondta, és megfordulva valóban beigazolódott gyanúja. Lehel görnyedt alakja halványan rajzolódott ki az erdő éji homályában.

 - Féltettelek, Felség – mondta Lehel.

 - Mióta követsz? – kérdezte a Király.

 - Mióta eljöttél a táborból.

 A Király vékony ajka mosolyra húzódott, elismerően bólintott.

 - Lehel, nem vagyok már a régi. De úgy látszik, te az idő folyamán nem veszítettél semmit tudásod fényéből. A mai napig tanulok tőled, jó tanár vagy, Lehel.

 - Köszönöm, Felség. – Lehel egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. Hagyta, hogy Királyának szavai nyomán büszkeség ébredjen mellkasában. Aztán folytatta: - Azt hiszem, ideje lenne visszatérni.

 A Király legyintett.

 - Semmi kedvem. Magányra vágyom.

 - Felség, nem biztos, hogy az állapotod enged szeszélyeidnek.

 - Az állapotom? – horkant fel a Király. – Milyen állapotom? Badarság! Kutya bajom. Elkapjuk a szarvast, és akkor végre visszatérhetünk, és elfelejthetjük ezt az egész históriát.

 - Nem kételkedem benne, Felség, mégis azt gondolom, ennek bekövetkeztéig nem ártana elővigyázatosabbnak lenned.

 A Király az égre emelte tekintetét. A fák szénkarmai között átrémlett a Hold derengő ezüstképe és az udvarának csillagnyájától pettyezett ég.

 - Mondd, Lehel, látod a Vénuszt? – kérdezte hirtelen.

 - A Vénuszt, Felség? – Lehel meglepődött a kérdésen.

 - Ahogy mondom, a Vénuszt.

 - Az Esthajnalcsillagra gondolsz, Felség?

 - Igen, arra, arra! – válaszolta türelmetlenül a Király.

 Lehel felnézett. Ősz szemöldöke mögül az eget kémlelte. – Nem, Felség, nem látom – mondta, szemét nem véve le a csillagok festette arany képekről.

 - Pedig ott kéne lennie. Ott kéne lennie – a Király ujjával a napfényű bolygó hűlt helye felé bökött. Keze görcsbe rándult, mellkasa megvonaglott. Háta meggörnyedt a fájdalomtól, s térdére támaszkodva köhögött.

 Lehel a Királyhoz lépett, karja után nyúlt, de ura eltaszította magától. – Hagyj! – kiáltotta. – Hagyj! De Lehel nem fogadott szót. Korát tekintve meglepően nagy erővel nyomta a földre. - Semmi bajom. Csak egy kis köhögés – mondta a Király a görcs elmúltával.

 - Nem úgy tűnt.

 - Ne érdekeljen, hogy minek tűnt! Mondtam, hogy csak egy kis köhögés. Talán meghűltem az úton.

 Lehel némán nézte királyát.

 - Most menj, hagyj magamra! Mondtam, magányra vágyom. – A Király nem nézett fel. Lehel magára hagyta, de ő észre sem vette, hogy mikor tűnt el az öreg. Némi lelkiismeret furdalással feltápászkodott, és folytatta az útját. Nem kellett volna kiabálnia Lehellel, elvégre mégiscsak a tanítója volt oly sok éven át. Megérdemli a tiszteletet. Mindig jó volt hozzá, de a Király gyűlölte, ha gyengének hiszik. Nem volt az! Nem volt az. Egy kis meghűlés miatt nem kell egyből temetkezni.

 A hegy rengetegéből kiszögellő, kietlen, füves teraszra ért. Innen ráláthatott az Arany Hegy alacsonyabban fekvő erdeire. A Hold gyér fényénél nem látszott belőlük más, csak fekete, földtúrásszerű buckák. Alattuk a Senki Völgye terült el, mint az alvóról lehullt vékony takaró. De a Király nem ezért jött. Figyelmét a Völgy nyugati szeglete felé fordította. A Nimfák Erdeje felé. Arany foltként égett a sűrű éjszakában. A nimfák lelke újra izzott.