Tegnap Szigeteltünk. Bepótoltuk az elmaradt Ákos koncertet. Nagyon jó volt! :) (Csak a romlott joghurtöntet nem.) Ha úgy adódik, hozok képeket, meg meélek is róla. De most egészen másért vagyok itt. Nem fogjátok kitalálni! Nem bír magával az egér, a ctrl és c és ctrl v, úgyhogy megint hoztam egy részletet. Ó, és elkezdtem fejezetekre bontani, és rá kellett jöjjek, hogy a teljes első fejezetet elhoztam nektek. :D Hihetetlen, mi? És rájöttem még valamire. Arra, hogy amíg nincs kész az egész, addig nem tudok nekiállni a tökletesítésének. Szóval maradjunk annyiban, hogy ez most teszttörténet és Ti vagytok az én tesztközönségem. :) Ennek ellenére jöhetnek a kommentek és kritikák. :) Illetőleg eldöntöttem, hogy megírom az összes vadász történetét, mert rettentősen zavar, hogy nem ismerem őket kívül-belül, minden porcikájukat és gondolatukat. Tehát ilyesmire is lehet számítani. Jó tesztelést! ;)
Igen, én ma elég rövid a részlet.
És ma új sorelválasztót hoztam, különben még azt hiszitek, hogy nincs semmi friss. ;)

A Hold elfoglalta trónusát a tiszta, fekete égbolt legmagasabb pontján, ahol a ragyogó csillagok hősökről meséltek egy láthatatlan kéz könyvének lapjain. A szél suttogóra fogta, a Völgyre hideg ereszkedett. Az éjszakában éhes bagoly huhogott, aranyfényű fák között szállt, onnan figyelte a Csodaszarvast, aki a Nimfák Erdejének mélyébe tartott. Halk lépteinek nesze elenyészett a fák leveleinek éneke mellett. Határozottan haladt az ezüst félhomályban. Ösztönei a legmagasabb és legöregebb fához vezették. Lombkoronája óvón terült a körülötte növekvő facsemeték köré. A Csodaszarvas orrát mellső patájához érintette, agancsa az avar száraz leveleit zörgette.

 - Szellemek Legnagyobbika, Nimfák Királynője, a segítségedért jöttem – szólt.

 Az aranykérgű fa megrázta dús rézlombját, és a hullámzó, izzó törzsből egy női alak lépett ki. Ruhája földet seprő vörös haja, tekintete az idők végtelenje. Fejét félrebillentette, a Szarvast fürkészte. Majd szökkent egyet, és a következő pillanatban szarvasünővé változott. Bár ő egyszerű, rőt bundát viselt, szépsége vetekedett a Csodaszarvaséval.

 - Csodaszarvas! – az állat gondolatai között hallotta a Nimfák Királynőjének szavát. – Tudom, hogy menedékért jöttél hozzánk, mert emberek üldöznek, és az életedet akarják. A mi otthonunk nyitva áll előtted, meghúzhatod magad az erdőben. De többet nem tehetünk érted. Az emberek nem bántottak minket, ezért nem áll módunkban ellenük fordulni. Mi elfogadjuk az Íratlan Béke szabályait. Ennek tudatában maradj, vagy keress máshol menedéket.

 - Királynő, köszönöm, hogy mutatkoztál! Megértem, hogy szavaiddal a népedet véded, de remélem, hogy ha eljön az idő, majd helyesen cselekszel. Ha megengeded, maradnék.

- Megértő vagy, Csodaszarvas. A népem sorsát nem kockáztathatom.

 A Szarvas meghajtotta fejét. Nem volt szükség több szóra. A Nimfák Királynője látta a szarvas gondolatait, érezte félelmét, és tudta, hogy mit adhat a neki.

 A Szarvas elvágtatott. Napok óta nem pihent, és tudta, hogy az emberkirály haláláig fogja üldözni. Valamelyikük haláláig.

 Az erdő mélyén, egy karcsú fa tövében telepedett le. A nimfa nem ellenkezett, hát álomra hajtotta fejét. A fa megrázta ágait, meleg leveleket hullajtott, s a Szarvas érezte, ahogy egy apró nimfatest az övéhez bújik.  - Ne félj, Csodaszarvas! Én majd vigyázok rád! – suttogta.