Csak néhány szóban. Ezt a részt már szeretem. Mert megjelenik Auróra. Aki ugye itt még nem Auróra, hanem csak egy nimfa. 

 A Nimfák Erdeje a két vadász fölé magasodott, s mint könnyű aranyfelhő ringott a hűs, alkonyi szélben. A Völgy mezején telepedtek le, apró, kék szirmú vadvirágok között, ahonnan könnyen ráláthattak a Nimfák Erdejének keleti oldalára. Tüzet raktak elhullt gallyakból - az Erdő fáihoz nem mertek nyúlni -, és elővették tarisznyájukat, amiben az élelmet hozták magukkal. Ágas jóízűen falatozott, de Egyed nem nyúlt az ételhez, az Erdőt figyelte.  - Kiráz a hideg ettől az egésztől – mondta, és összehúzta magán köpenyét, amin kisebb-nagyobb tűz égette lyukak éktelenkedtek.

 - Csak nem félsz? – kérdezte Ágas, és féloldalas mosolyra húzta száját. – Nem hinném, hogy árthatnak nekünk, neked viszont enned kéne – tette hozzá aggodalmas pillantást vetve Egyedre, és egy darab sült húst nyújtott felé, de társa elfordította fejét.

 - Félni? Dehogy! Azok az idők elmúltak, amikor még féltem. Régen volt – Egyed elmélázott.  - Azelőtt sárkányokat öltem. Sárkányokat, amik a leheletükkel képesek lennének felégetni ezt az egész Erdőt. Nem is olyan rossz ötlet – keserűen elmosolyodott. – Ez véget vetne az egész hajszának.

 - Miért jöttél el? A vadászatra – kérdezte Ágas, és követte Egyed tekintetének vonalát, de az távoli múltba révedt, ahová rajta kívül senki sem kapott bebocsájtást.

 Egyed megvonta a vállát. – Volt más választásom?

 - Mondhattál volna nemet.

 - Nemet? A te Királyodnak? Ugyan!

 - Miért gyűlölöd őt ennyire? A Király egy nagyszerű ember!

 - Nagyszerű. A vagyona és a hatalma tette azzá. Ha földeken dolgozó paraszt lenne, biztosan nem ezt mondanád.

 - Az egyszerű emberek is lehetnek jók! – vágta rá Ágas. A szüleire gondolt. Az ősz, ráncos arcú házaspárra, akik életük végéig tisztelettel és szeretettel művelték a földet, amelyen éltek.

 - Én is pontosan ezt mondom. Úgy látom, nem figyeltél rám – Egyed nem akarta folytatni a társalgást. Ágas soha nem fogja megérteni azt, amiről ő beszél.

 - Ha elkapjuk a szarvast, neked is lesz pénzed. A Király busásan megjutalmaz mindannyiunkat, és akkor majd meglátod, hogy milyen bőkezű úr ő.

 - Nem érdekel az arany.

 Ágas értetlenül nézett a férfire. Egészen eddig a pillanatig úgy tekintet Egyedre, mint akit a jutalmon kívül más nem is érdekel. Megdöbbentette a válasz.  - Akkor miért vagy itt? – kérdezte.

 - Büszkeségből. – Nem mondott többet.

 Ágas nem akarta annyiban hagyni. – Miért nyugtalanítanak a nimfák?

 Egyed a halvány aranyszínben derengő fákat figyelte.  - Ezek nők! Nem értek a nyelvükön – az este folyamán először nevetett fel őszintén.

 - Nők? – Ágas nem sokat tudott a nimfákról. Egész életét abban a messzi falvacskában töltötte, amit otthonának tart. Csak távoli gyermekkorának meséiből rémlett a nimfák neve.

 - Bizony, nők. Vagyis nők alakját veszik fel. Általában. A legendák szerint – tette hozzá. – Élő, női alakot felvett nimfát még soha nem láttam. Nem is szeretnék. Bármilyen vadállat ellen meg tudom védeni magam, de a varázslat, a varázslat már más lapra tartozik. Nem vagyok mágus, még csak látó sem, mint az a gyerek. Sok szörnyűséget láttam már, de ilyennel én még nem találkoztam. Talán egyszer elmesélem, hogy lett belőlem az, ami vagyok. Talán. Talán soha. Elvégre nem vagyunk mi barátok. Nem vagyok senkinek sem a barátja.

 - Még soha nem gondoltál rá? – kérdezte Ágas.

 - Mégis mire?

 - Hogy megpróbálj barátokat szerezni?

 Egyed felmordult. – Minek nekem barát? Van elég ellenségem. A mai napra pedig egyikből sem kell. Azt mondom, próbáljunk meg aludni. Felőlem azt tesz az a szarvas, amit akar. – Egyed elfeküdt, batyuját a feje alá tolta.

 - Aludj csak! Én majd őrködöm – mondta Ágas szelíden.

 Egyed nem válaszolt, és Ágas sem szólt többet. Térdét mellkasához húzta, állát ráfektette. Hátán érezte lova, Holló testmelegét, aki már az álmok mezejére nyargalt. Végül Ágast magával ragadta a csillagporos éjszaka álmosító, édes levegőjének varázsa. Elaludt. Rebegő szemhéja alatt otthonát látta. A kis falut, ami egy messzi völgyben feküdt. Csendes volt ott az élet, de soha nem unalmas. Mindig volt valami tennivaló, amivel a falubeliek megbízták. Volt, hogy építkezésben segített – milyen kedvesek azok a kis faházak!-, falaikra történeteket faragtak és festettek, talán a nimfákról is-, fát vágott, zsákokat cipelt, kocsikereket javított, ásott, vetett, szántott, aratott. És vadászott. Nyúlért cserébe kenyeret kapott, vaddisznókért cserébe fekete kiscsikót fején fehér csillaggal, ó, azóta mennyit vadásztak együtt Hollóval! Holló eljött vele erre a vadászatra is. Őt nem hagyta magára. Őt nem. Pedig mennyi ideje, hogy eljött!

 Mellkasa szúrt, torka összeszorult. Felriadt álmából.

 Egyed egyenletesen szuszogott mellette...

 Az éj tiszta, aranypettyes takarót vont föléjük. Telihold volt, a szél felerősödött.

 Ágas felállt, nyújtózkodott, és a Nimfák Erdejének vak mélységébe nézett. A szarvas ott bujkál valahol a fák között. Miért hiszi, hogy ott biztonságban lehet? A Király is biztos benne, olyannyira, hogy magára merte hagyni a vadat. Mitől olyan különleges ez az Erdő?

 Egyed szétvetett tagokkal, nyitott szájjal horkolt Ágas lábainál, érthetetlen szavakat motyogott álmában.

 A hegyekből hímfarkas dalát hozta a szél, egy fán bagoly huhogott, és a közelben gyereksírás hallatszott.  A sötétből rettenetes medve alakja bontakozott ki. A hegyekből jött.

 Ágas az íjáért nyúlt, tegezét a vállára akasztotta. Nyilának ajkát a húrba helyezte, és lélegzetvisszafojtva várta az állatot, de a medve nem bántotta, észre sem vette, s ahogy elhaladt mellette, Ágas észrevette, hogy az állat egész teste áttetsző, mint egy finom, barna lepel, amelynek redőivel szellő játszik. Egy medve szelleme volt.

 Döbbenten figyelte, ahogy a medveszellem lassú, bús léptekkel az erdőbe ballag, nyomában három eleven medveboccsal. Azok sírtak úgy, mint az embergyerekek.

 Gondolkodás nélkül a nyomukba eredt. Láthatatlan erő markolt belsejébe, és húzta, rángatta maga után. Úgy érezte, mintha derekánál a medvecsaládhoz volna kötve, hogy sorsuk ezen az éjszakán összefonódott. Az állatok nem foglalkoztak vele, nagyobb volt az ő bánatuk, búcsúra készültek.

 Ágast körbefonta a meleg, arany pára, amit az alvó fák leheltek maguk köré. A férfi elmosolyodott magában, a mély, háborítatlan álom nyugalma töltötte el. Egy gyerek kíváncsiságával csodálta a fákat. Mindegyiknek más alakja és más mérete volt, de törzsük bronzszínű, szív alakú leveleik színarany. A Telihold ezüst sugara alatt felragyogtak az élettelen fémtárgyak nyers, hideg ragyogásával.

 Ágas felvett egyet a földre hullt levelek közül. Száraz, halott falevél volt, de arany. Fenséges babérkoszorút lehetne belőle készíteni – gondolta, s ahogy ez átfutott az agyán, a levél felpöndörödött, összezsugorodott, és elporlad. Kezében csak finom szemű aranypor maradt, azt is elfújta egy langyos szellő. Ágast cserbenhagyták logikus érvelései, nem keresett magyarázatot a látottakra. Tovább haladt az erdő mélye felé, követte a medvéket.

 Álmának ködsűrűje egyre nőtt, és a medve megállapodott egy karcsú törzsű, dús lombú fánál.

 A medvemama emberkönnyeket hullajtva csókolgatta fiait, a bocsok sírva ölelték őt medvemancsaikkal. Egy arany alak emelkedett föléjük. Nem volt sem keze, sem lába sem arca, mégis nő volt. Ágas látta. Látta, de nem a szemével, és csak akkor látta igazán, amikor behunyta a szemét. Fiatal lány volt, ám borostyán tekintete az idők végtelenjét hordozta magában. Dús hajzuhataga teste körül hullámzott, mint a tó fenekén táncoló hínár.

 A medve elfordult bocsaitól, megcsókolta homlokát a nimfa, és néhány nehéz lépés után emelkedni kezdett, egyenesen a csillagok fellé. Félúton visszanézett csemetéire, hullajtott egy utolsó könnyet, majd a fák lombkoronáin túl folytatta útját a végtelenbe. A bocsok nyöszörögve szétszéledtek, de a nimfa nem mozdult. Szomorú mosollyal az arcán révedt az ég kincsesládikójára, aminek sötét bársonyán majd a medve is helyet kap.

 Ágas tett egy tétova lépést az éji jelenés felé. A nimfa megriadt, és futásnak eredt. Meztelen szökellése riadt őzéhez hasonlított. Ágas a nyomába. Soha nem tapasztalt erőt érzett magát, beérte a nimfát. Pár karnyújtásnyira volt tőle a szökellő aranyszobor.

 Ágas kinyúlt, hogy elkapja a nimfa csuklóját, de a levegőbe mart.

 A nimfa hátravetette apró, kerek állát, és a férfi szemébe nézett.

 Ágas tüdejéből kiszökött a levegő, végtagjai lebénultak. A két aranytó megbabonázta, elbűvölte. Megbotlott saját lábában, és elesett. Mire felkelt a nimfa már nem volt sehol.