Itt vagyok, és ezúttal itthonról írok, mert végre van net, a rúterünkkel kiegyeztünk, hogy ha jó lesz, akkor nem húzzuk ki, és így most működik. Csodálatos, nem? :D Hoztam egy újabb adagot A nimfa és a vadászból, mint azt megígértem. Hihetetlen, de egyre jobban szeretek írni! És lehet, hogy ez fiurcsán hangzik, de imádom a karaktereimet, legyenek jók vagy rosszak vagy jónak vagy rossznak tűnők. Ez már megint egoistán hangzik, de megnyugtatok mindenkit, hogy nem az. Mindjárt el is magyarázom. Tegnap néztem A Gyűrűk Urát. (Közvetlenül a Jane Austen magánélete után. ;)) Frodó és Samu beszélgettek, és Samu azt kérdezte, hogy ha mindennek vége lesz, vajon benne lesznek-e majd legalább egy énekben vagy regében. Aztán megegeztek, hogy biztosan, csak azért, hogy tartsák magukban a lelket. Pedig bár nem tudták, már benne voltak egyben. Méghozzá egy ezeroldalas trilógiában! :) Itt ne úgy tekintsetek rájuk mint hús-vér hobbitokra! Akkor most magyarázhatom ezt is. :) Szóval a Semmi mikor lehet boldog? Ha Valami lesz belőle. (Ez hihetetlenül hülyén hangzik, de remélem azért van valaki, aki érti, hogy mit próbálok kinyögni...) Azaz nincs annál varázslatosabb, mint amikor a Semmiből Valami születik. A semmiből! Értitek? Illetve fontos szó még itt a születik. Azt hiszem, hasonló dolog lehet anyának lenni. Nem, nem túlzok! Döbbenetes érzés, amikor életre kel valaki, aki a részed. Jó, persze nem igazi, élő, hús-vér gyerek vagy ilyesmi, de lézetik! Ott vannak a fejemben. És azt szeretném, hogy ott legyenek más fejében is! Hogy ott is létezzenek! Nem önzésből. Éppen ez az! Hogy nem önzésből! Ez is valami olyasmi, mint amikor a szülők mutogatják a gyerekeiket. Csak valamivel több és valamivel kevesebb. Néha meg szoktam mutogatni Aurórának ezt-azt a mi világunkból, és sokszor vicces, sokszor megindító, ahogyan reagál. Na, már megint rámjött a lélekkiöntősdi.  Elragadott a hév! Hát bocsánat, ha sületlenségnek tűnik, amit én itt magyaráztam. Jöjjön inkább a soron következő részlet. Jó olvasást! :) (Átolvastam, ha minden igaz, nincs benne elgépelés. Ha nem igaz minden, akkor van.)

A felkelő Nap halványrózsaszín lehelete elrejtette a csillagokat, és harmatot csepegtetett a tölgyerdő fáira, az avarra, a sziklák sárga és türkiz zuzmókabátjára és a vadászok álmára. Az öt vadászt a tábortűz szürke hamvai körül lelte az álom. Egymás hegyén, hátán, tarisznyáján szunyókáltak a hajnal küszöbén; horkoltak, szuszogtak és pöfékeltek; bajszok libbentek, pillák rebbentek, nyálfolyamok csordogáltak az alvók szája szélén. Merse avarból vetett ágyán egyenes gerinccel aludt, karjait mellkasán keresztezte, Örkény a sellőket emlegette egy-egy mondatfoszlányban, Roland vörös üstökét Lehel vastag bőrcsizmáin nyugtatta, arcán az alvók nyugodt, békés mosolya ült. Álmos hánykolódott. Kiverte a veríték, karját szeme elé emelte. Halkan nyöszörgött, aztán véget vetett a küzdelemnek. Felkiáltott. Hogy álmában-e vagy a tölgyerdőben vert táborukban, maga sem tudta, de társai nem ébredtek fel. Könyökére támaszkodott, és próbált visszaemlékezni az álmában látottakra, amikor sötét árny takarta el szeme elől a hajnal bátorító, bársonyos fényét.

– Fiú, kelj fel! – szólt az árny. Álmos riadtan nézett fel a fekete szellemalakra. Szemét meresztette, a Király állt előtte.

- Álmodtál? – kérdezte. Álmos bólintott. – Akkor gyere! – és a Király fejével a rengeteg felé bökött.

 Álmos összeszedte magát, leporolta ruháját, és követte a Királyt. Egy darabon némán haladtak egymás mellett, csak az avar ébredező állatainak hangja hallatszott. A Király nem szólt, de láthatóan jó kedve volt, a szája körüli mély barázdák meg-megremegtek egy határozott mosoly ellen tiltakozva. - Nos? – mondta végül, mikor hallótávolságon kívül kerültek a tábortól. - Láttál valamit, igaz? Álmodtál.

 Álmos bólintott.

 - No, ki vele! Mit láttál? Ne harapófogóval kelljen kihúzni belőled!

 Álmos megértette, hogy jó kedvében találta a Királyt, de ha nem tesz eleget kérésének, magára is haragíthatja. Ezt pedig mindenképpen szerette volna elkerülni. - Egy nimfát. Azt hiszem, nimfa volt – válaszolta. Erősen élt még álmának képe. - Bár én nem ilyennek képzeltem őket. Vagy igen. Nem tudom pontosan.

 - Álmos! – szólt a Király türelmetlenül.

 - Igen, Felség? – Álmos összerezzent.

 - A lényeget, ha kérhetném.

 - Ó, igen. Persze. A lényeget. Gyönyörű volt – Álmos elmosolyodott. – De nem a szememnek, hanem… Talán butaság.

 - Nem butaság, mondd csak! A látomásod minden részletét szeretném tudni. Mondj el mindent, amire csak emlékszel.

 - Szóval a lelkemnek volt gyönyörű – folytatta Álmos. -  Azt hiszem. Nem látvány volt, inkább érzés. Olyan, ami megmelengeti az ember lelkét.

 A Király bólintott. – És mit tett ez a nimfa?

 Álmos behunyta a szemét.  - A szarvas hátára ült, és átölelte a nyakát. Aztán… rám nézett. Nem, nem rám nézett. Átnézett rajtam. Engem nem látott. Mást nézett, valamit, ami mögöttem lehetett, vagy inkább valakit. Igen, valaki állt mögöttem, tudom, mert a nimfa tekintete beszélt hozzá.

 - Kit látott? Mondd, kire nézett? – a Király közelebb hajolt Álmoshoz. Megálltak.

 Álmos halántékára szorította ujjait és behunyta a szemét. Koncentrált.

 - Nem tudom. Azt nem láttam. Mire hátrafordultam volna – Álmos megfontolta szavait – felébredtem.

 - Biztos vagy benne? Álmos, ez nagyon fontos!

 - Igen, Felség, teljesen biztos vagyok benne.

 - És csinált még valamit ez a nimfa?

 - Igen. Nem tudom, hogy ez fontos-e…

 - Álmos, minden fontos! – a Király hangja szigorú volt.

 - Nevetett. Vagy inkább kacagott. Kedvesen. – Álmos nem értette, hogy a Király miért érdeklődik ennyire a nimfák iránt. A szarvasért jöttek, de arról nem álmodott, azt említette volna.

 - És milyen volt? Milyen volt a nimfa? – a Király Álmosba karolt, egészen bizalmasan. A fiú meglepődött.  

 - Nem láttam tisztán. Inkább csak tudom, hogy nimfa volt.

 - Nem láttad az arcát?

 Álmos a fejét ingatta. – Olyan arca volt, mint amilyen arca egy nimfának van. - A Király felhorkant, így Álmos folytatta. – Nem tudnám semmihez sem hasonlítani. Az egész alakja arany volt, mégis annyi színben játszott, hogy ha ismertem volna ezeket a színeket, meg tudnám határozni a szeme színét.

 - Pedig éppen ez lenne a feladatod. Meg kell fejtened az álmaidat, és ehhez elkerülhetetlen a részletek feltárása – a Király egyre bosszúsabb lett. – És nem mondott semmit?

- Nem, Felség, semmit. Esküszöm. Egyre csak azt az alakot nézte a hátam mögött. Nem ellenségesen, ebben biztos vagyok, inkább kíváncsian.

 - Csak kíváncsian? Nem volt benne semmi más? Teljesen biztos vagy benne? – a Király megragadta Álmos vállát. Szemét tágra nyitotta, a fiú arcát fürkészte, hátha megpillant egy eltitkolt gondolatot vonásainak rándulásában.

 - Igen, Felség, teljesen. – Álmos megijedt. Még soha nem látta ilyennek a Királyt. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán megőrült. Egyre jobban szorította, és ő fájdalmában felszisszent.

 A Király megrázta a fejét, elengedte a fiút, és arcát a tenyerébe törölte. Hátat fordított neki. Szégyellte magát, hogy egy alattvalója gyenge pillanatában látta.

 - Rendben, Álmos. Köszönöm – mondta még mindig háttal, de hangja és minden bizonnyal gondolatai is tisztábbak lettek. – Elmehetsz.

  Álmos félszegen téblábolt. Szívesen szabadult volna már, de a lelkiismerete nem engete, úgy érezte, van még valami, amit el kell mondania. Ő maga nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, de már tudta, hogy a Királynak minden általa apróságnak vélt dolog számít. - Királyom, még valami. Láttam a Vénuszt – mondta.

 - Hogy? – a Király összerezzent. – Hol? Hol láttad? – hangjára nyugalmat erőltetett, és szembe fordult Álmossal.

 A fiúnak nagyot dobbant a szíve, ahogy szembe találta magát az egykor oly dicső király nyúzott, öreg arcával. Mintha egy másodperc alatt száz évet öregedett volna. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, ráncai elmélyültek, és mindig ragyogó tekintete most különösen fakónak tetszett. Álmos olyat tett, amit kevesen mondhattak el magukról. Megsajnálta a Királyt.

 - Az Erdőben. A Nimfák Erdejében. Nem tudom pontosan, hogy hol, hiszen nem ismerem az Erdőt, és vadásznak is rossz vagyok, nekem minden fű és fa egyforma.

 A Király nem szólt, aztán hirtelen elkerekedett a szeme, egész testében megremegett a rátörő fájdalomtól. Erős köhögés fogta el, háta meggörnyedt, kezét szájára tapasztotta.

 Álmos tehetetlenül állt, döbbenten meredt a Királyra. Miután némileg felengedett a sokk, urába próbált karolni, hogy visszasegítse a táborba, de az keményen ellökte magától.

 - Menj! – hörögte. – Menj!

Álmos nem mozdult.

 - Menj! – üvöltötte a Király.

 Álmos riadtan hagyta magára a Királyt. Nem tért vissza azonnal a táborba, levegőre volt szüksége. Futásnak eredt, nem érdekelte, hogy eltévedhet. Feje lüktetett, szeme szúrt. Tenyerét a halántékára tapasztotta. Az ég vöröse és a fák felé nyúló, zöld karja elmosódott. Az égő zöld massza örvénylett körülötte, Álmost elfogta a hányinger, egy ág után kapott, de az nem bizonyult elég erősnek, hogy megtartsa a súlyát, hangos reccsenéssel letörött, és ő a földre esett.  

 Álmos a Nimfák Erdejében találta magát. Fényt látott. Vakító aranyfény mindenütt. Hunyorognia kellett, de a fák alakját még így sem tudta kivenni. És a fény közepén egy alak állt. Egy férfi. Közülük való. Vadász. A fénnyel szemben haladt, ezért nem látta az arcát, csak sötét sziluettjét. Mégis pontosan tudta, ki ő. Kiáltani akart neki, hogy figyelmeztesse, ne menjen tovább. Álljon meg! Forduljon vissza! Miért is? Nem tudta, de érezte, figyelmeztetnie kell. Szóra nyitotta a száját, és teli torokból kiáltott a férfi után, de szavait elnyelte az álom és a valóság között húzódó láthatatlan, hártyavékony határ. A fájdalom egyre erősödött a fejében, a fény pedig egyre jobban elvakította, mégis tudta, hogy figyelmeztetnie kell a férfit. De mire? Ott volt a válasz a fejében, de a fájdalom elnyomta. Figyelmeztetnie kell! Figyelmeztetnie kell Ágast!