Most mindenki vegyen egy mély levegőt! Tartsátok bent! Majd ha szólok, kifújjuk. Most! Rendben. Nézzen mindenki a szemembe! Ott hátul nem látom az értelemtől csillogó szempárokat. Hahó! Rendben. Ügyes! Akát jógázni is nekiállhatnánk. A lényeg, hogy mindenki jól figyel. Érthetően beszélek? Hallani a mondatvégi mássalhangzóimat? Jók a hosszú magánhangzók? (Gyakoroljunk ezzel a szóval: kürtőskalács. Most mindenki egyszerre!) Nem nyelem el a szavak felét? Extraartikuláció? Fennhang? Irónia? Ha minden megvan, akkor kezdhetjük. :) Hoztam részletet. A nimfa és a vadászból. (Miből másból? Nem, ez nem egy komoly kérdés volt.) Hoztam mutatóba, kóstolónak. Van egy kérésem is. (Há, azt hittétek ingyé van? Á!) Szeretném, ha elmondanátok a véleményeteket a történetről. Nagyon hálás vagyok az elgépelés és a vesszőhiány észrevételéért is. De szeretném tudni, hogy mit szóltok a sztorihoz. Unalmas? Érdekes? Egyáltalán nem érdekel? Tetszik valami, de más nem? Jó az ötlet de...? Tökéletes? (Vannak olyan elvetemültek. ;)) MIt szeretnétek még bele? Több medvét? Farkast? Még nimfát? Szexibb vadászokat? Jó nőket? Több pocibizsergést? Több harcot? Több titkot? Több mesésséget? Vagy mit? Szóval hálás lennék, ha pötyögnétek nekem vamait. ;) 

 Ágas azon az éjjelen nem tért vissza a Nimfák Erdejébe. Megadta a medvének a végtisztességet, ezzel megnyugtatta lelkiismeretét. Azzal azonban nem volt tisztában, hogy a kíváncsiság nagy úr.

  Rajta és Rolandon volt az őrködés sora. Bár a csillagokat vastag felhőréteg takarta el szemük elől és nyirkos, hideg idő volt, a két vadász remekül érezte magát. Összehúzták magukon köpenyüket, a vidáman pattogó tűz körül melegedtek, és beszélgettek.

 - Barátom, sétáljunk egyet – javasolta Roland. – Átfáztam, mozognék egy keveset, és unom már, hogy egyfolytában itt ülünk. Legalább felderítjük az Erdő határait, és ha szerencsénk van, még a szarvasra is rátalálunk. Te menj északnak, én meg délnek megyek.

 Mindketten a vállukra vették tegezüket, íjukat és felkerekedtek.

 Ahogy Ágas elhaladt az égig érő aranyfák mellett, felébredt mellkasában az a bizsergető érzés, amely mindig elfogta, ha az Erdőbe lépett. Úgy tetszett, mintha tengeren ringatózna, s meleg szellő dajkálná. Fejében édesanyjának altatódalát hallotta. Szemhéja elnehezült, édes, békés homály lengte körül. Belépett a fák közé, és többé nem gondolkodott. Lassan lépkedett, bágyadtan rácsodált mindenre, ami szemének új volt vagy régi. Az Erdőben meleg volt, pont olyan meleg, mint gyermekként édesanyja öle.

 Álma kézen fogta, és mélyebbre húzta az Erdőben. Fák ringtak körülöttük, avar bodorodott a talpuk alatt. Aztán megálltak. Nem hirtelen, hanem puhán, mint mikor pillangó száll a virágra. A Csodaszarvas feküdt előttük, egy karcsú fa tövében aludt. Hatalmas fejét a fa gyökerei közé hajtotta, agancsán a Hold sugarai járták nesztelen táncukat. Ágast lenyűgözte a szarvast körüllengő méltóság és varázslat. Vörös farkú nyílért és íjáért nyúlt, de lőni képtelen volt. Öntudatlan lényre nem támadunk – ez volt a vadászok egyik főszabálya. Ágast azonban az Erdő éber álomba ringatta, s a szarvas varázsa megbénította. Többé nem akart ártani ennek a fenséges lénynek. Íját markoló ujjai engedtek a szorításon, végül teljesen elgyengültek, és az íj a földre esett.

 Ez az óvatlan mozdulat elég volt ahhoz, hogy a Szarvas felriadjon álmából. Még meg sem pillantotta a vadászt, máris nekiiramodott. Ágas magához tért a tompa révületből, felkapta íját, és a vad után szaladt. De ahogy lába elrugaszkodott a talajról, bokájára láthatatlan kéz ujjai fonódtak, s visszarántották a talajra. Talpra ugrott, és támadóját kereste, de az erdő csendes volt, a szarvas pedig már messze járt. Ágas figyelt. Ki kellett tisztítania érzékszerveit, elzavarta az Álmot és elhessegette a rátelepedett, bódító ködfelhőt. A vér hangosan dörömbölt fülében, szíve mellkasának falát verte, szaporán szedte a levegőt. Nem történt semmi. Nyilván csak elbotlott. Nem figyelt, ennyi az egész. Indulni készült, de amint megfordult, lélegzete is elállt. A fa mögül gyönyörű, fiatal lány nézett rá. Fedetlen testét az ősz minden színében pompázó hajzuhatag takarta, bőre aranyosan ragyogott –hasonlóan a szarvaséhoz, de valahogyan mégis másképp-, magas homloka alatt opál szempár izzott. A lány gyöngyfogai dús ajkat harapdáltak. Ágas ismerte a lányt. A nimfa volt.

 - Mit akarsz itt? – hangja a hegyi csermelyek csobogásához volt hasonlatos. Bizalmatlanul fürkészte Ágast.

 A férfi mellkásához szorította kezét, mintha a nimfa egyenesen a szívéhez szólna, érezte és fejében hallotta őt. Saját gondolatai elhalványodtak, koponyája falán az édes szavak vertek visszhangot. Képtelen volt megszólalni. Íját leeresztve csodálta a nimfát.

 - Miért akarod megölni a Csodaszarvast? – kérdezte a nimfa. A két aranytó bús hullámokat vert, és Ágas velük ringott. Úgy érezte megszakadt a szíve. Miért is? Miért akarja megölni a szarvast? Talán ha partot ér ebből a mély szomorúságból, meg tudja válaszolni. De addig nem. Valahol messze, vastag ködfalakon túl felrémlett a Király sovány, nyúzott arca.

 Ágas megrázta a fejét. Persze! Nem nézhet a nimfa szemébe, különben azt is elfelejti, hogy ő maga kicsoda. Ez is csak varázslat. Megtörhető. Így a fára szegezte tekintetét, úgy válaszolt. – A Királyom haldoklik, ha nem ölöm meg a szarvast, meghal.

 A nimfa bólintott. Megértően?

 - Nincs jogod hozzá, hogy megöld – mondta. – Jöjjön érte a Királyod, ha a Szarvas életét akarja.

 - Ő nem tud, nagyon beteg.

 - Miből gondolod, hogy jobban lesz, ha megölöd a Szarvast? – a nimfa arca kipirult, előlépett a fa mögül, és a bánat helyét szemrehányás és düh vette át.

 Ágas úgy érezte, hogy sürgősen meg kell kapaszkodnia valamiben, különben menten elájul. A nimfa ragyogása elvakította a szemét és a lelkét.

 - Ti emberek! Azt hiszitek, hogy bármit megtehettek! – a nimfa hevesen gesztikulált, mozdulatai mégis inkább egy ősi, rég elfeledett táncra emlékeztettek. – Azt hiszitek, hogy minden a tiétek! Berontatok más otthonába, és egy csodálatos lény életét követelitek. Ártott nektek valaha is a Csodaszarvas? – a lány ökölbe szorította kezét, meztelen lábával toppantott, de zaját elnyelte a levélszőnyeg.

 Ágas némán megrázta a fejét, és ügyelt, hogy ne nézzen a nimfa szemébe.

 - Ki vagy te? – kérdezte. Saját hangja idegennek tűnt számára, mintha valaki más beszélne helyette.

 Az nimfa durcásan fogta össze maga előtt karjait.

 - Hiába beszélek én neked? Nem látsz messzebb az orrodnál! Látni? Azt sem tudod, hogy mi az! Csak bámulsz magad elé. Ti emberek, mind ugyanolyanok vagytok! Ostobák, vakok és süketek… mindenre, ami körülvesz benneteket! Néztek a szemeitekkel, azzal a két üveggolyóval, és közben megfeledkeztek arról, hogy van lelketek, lelketek, amivel látni lehet! – a nimfa egyre forróbban izzott. Ágas egy kitörni készülő vulkán erejét érezte benne. Tekintete megállapodott, a nimfa ajkait figyelte, miközben az beszélt. Puhán gördültek egymáson, mint két érett cseresznye, hol látni engedték a hófehér fogsort, hol elrejtették. Az elméjére ereszkedő tompaság nem múlt el, így hatalmas koncentrációt igényelt, hogy figyelni tudjon a nimfa szavaira és ne nézzen a szemébe.

- Nimfa vagyok – válaszolta végül a lány fejét hátravetve. Látván Ágas értelmetlen tekintetét végigsimított a mellette álló fa törzsén, s az megrázta lombját sötét mézszín leveleket hullajtva.

 - Nimfa? – Ágas megrázta a fejét, minden erejével azon volt, hogy kitisztítsa elméjét. – Igen sejtettem – motyogta. - Hiszen akkor a tiéd ez az erdő!

 A nimfa felnevetett, kacaja Ágas bőre alá bújt, húsát csiklandozta.

 - Enyém, tiéd, övé. Az erdő nem az enyém, hanem mindannyiunké. Épp úgy a tied, az enyém vagy éppen a Nimfák Anyjáé, mint ott azé a rókáé. Azzal a különbséggel, hogy mi vigyázunk az otthonunkra, nem úgy, mint ti, emberek. Mi mind a Földanyáé vagyunk, neki tartozunk engedelmességgel. Ő nekünk ajándékozta a Földet, nekünk pedig az a feladatunk, hogy vigyázzunk rá. Emberek… - a nimfa égnek emelte tekintetét.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani – Ágas a lány felé nyújtotta kezét, de meggondolta magát, és gyorsan leengedte. Nem tudta, hogy illik-e hozzáérni egy nimfához. – Úgy látom, nem vagy jóban az emberekkel. Biztosan sok rossz emberrel találkoztál.

 - Még nem találkoztam eggyel sem. Csak veled – mondta a nimfa némileg megenyhülten.

 - Akkor viszont az én bemutatkozásom lehetett udvariatlan. Mondd csak, hogy hívnak? Mi a neved?

 A lány értelmetlenül nézett a vadászra.

 - A nevem?

 Ágas bólintott. A nimfa a férfi arcát fürkészte.

 - Nincs nevem. Nekünk nimfáknak nincs szükségünk névre. Mi mind egyek vagyunk. Halljuk egymás gondolatait.

 - Most is hallanak téged? Így, hogy nem vagy… hogy nem fa vagy?

A nimfa felhúzta vékony szemöldökét. Igazán buta ez az ember- gondolta.

 - Így, hogy a fámon kívül vagyok, nem hallanak olyan jól. Így nem vagyok velük összekötve, de érzik a lelkemet, a gondolataimat.

 - Értem – mondta Ágas, de nem igazán értette. Nem érthette, hiszen nem volt nimfa. – Nos, én Ágas vagyok. Nekem ez a nevem. – Keze megmozdult a combján, felemelkedett, majd visszahullt. A nimfák biztosan nem fognak kezet.

 A nimfa kissé szétnyílt ajkakkal, szemét becsukva ízlelgette a nevet. Pillái úgy rebegtek, mint egy riadt pillangó szárnyai. Szeme felpattant, a barna tekintetbe fúródott. Ágas mély levegőt vett.

 - Most menj! – mondta a nimfa. – Menj, és mondd meg a királyodnak, hogy nem adom a Csodaszarvas életét. Ha akarja, hát jöjjön ő maga érte, de amíg nimfa vagyok, nem engedem, hogy megölje. – A nimfa fájához lépett, felragyogott, és a következő pillanatban eltűnt. Ágas felett arany levelek hulltak, ő kinyújtotta a kezét, hogy elkapja őket, de amint bőréhez értek, mind elporladt.