- Barátom, legalább tudod, hogy vár otthon valaki. Nekem is könnyebb lenne. Ugye, Ágas?
Ágas üveges tekintete a tűzbe veszett.
- Téged meg mi lelet? – Roland megbökte barátját könyökével. – Napok óta alig hallani a hangodat.
- Hogy? Mondtál valamit? – kérdezte Ágas.
Roland megrázta a fejét.
- Én elviselem a hideget – tette hozzá Merse. – De a tétlenséget, azt nem!
- Mit tehetnénk? – kérdezte Ágas.
- Mit? Mit? Kihozhatnánk abból az istenverte erdőből a szarvast.
- Nem tehetjük – szólalt meg Álmos.
- Ugyan miért nem? Csak nem a nimfáktól félsz te is? Mint az a féleszű Egyed – mondta Örkény.
- Mondtam már, hogy nem erről van szó.
- Arról van szó, hogy nem lát semmit – fortyant fel Merse. – Még hogy látó! Miért nem az én álmaim után megyünk? – kérdezte gúnyosan.
- Mert az én feladatom megálmodni a jövőt, a jelent vagy akár a múltat – mondta Álmos higgadtan.
- És ki adta neked ezt a feladatot, mi? – kérdezte Merse.
- A Sors. Én ezt kaptam feladatomul, úgy ahogy te a vadászatot. Ellenben te irányíthatod az akaratod, amíg én csak a nyíl vagyok az íjban. Mind kapunk valamilyen eszközt, amit magunknak kell fellelnünk, és rájönnünk, hogy hogyan használjuk okosan.
A vadászok többsége nem értette, amit Álmos mondott, még csak nem is érdekelte őket. Egyedül Ágas kapta fel a fejét.
- Bizony, semmi más nem melegítheti fel úgy az ember lelkét, mint egy tüzes kis asszonyka – terelte el a témát Örkény akaratlanul. – Meg persze az ágyát.
Eközben a Király – nem törődve faggyal- az erdőt járt. Elkékült, cserepes szája összefüggéstelen mondatokat motyogott, tekintete üvegesen meredt a semmibe. Vak módjára tapogatózott a meztelen faágak és a tüskés bokrok között.
A vadászok többsége – Lehelt és Ágast kivéve- bolondnak tartotta, és a bolond Királytól jobban féltek, mint az épeszűtől, így nem jártak a sarkában, nem keresték. Esténként a hű Lehel támogatta vissza a barlanghoz, de nem kérdezett semmit. A tűzhöz ültette, betakarta köpenyével, és megvárta, amíg elalszik, csak aztán merte ő is lehunyni szemét. Voltak, akik úgy gondolták, a betegsége ment az agyára, mások szerint a szarvas vált rögeszméjévé, és ebbe őrült bele. Attól viszont az össze vadász tartott, hogy nem nyeri vissza tudatát, és a szarvas sem kerül elő, hiszen akkor akár a Király szeszéjeitől függően akár örökre az erdőben maradhatnak.
Ezúttal Lehel nem volt a barlangban melegedő vadászok körében – Egyeddel őrködött a Nimfák Erdejénél-, így nem volt senki, aki a Király után ment volna, aki magányosan bolyongott. Az eget szürke felhők takarták és a Nap a kék hegyek mögé bukott, a sötétség egyre sűrűbb lett, csak az Óriások szikláinak kopár csúcsába csapódó villám vetett fényt a tébolyult arcra.
- Hol vagytok csillagok? – motyogta a Király. – Miért bújtatok el? Miért hagytatok magamra ti is? Mutassátok magatokat, hadd olvassak belőletek! Hadd olvassam ki a titkaitokat! Mutassatok utat!
De a csillagok nem válaszoltak.
- És te, Vénusz? Te sem akarsz mutatkozni? Hajnalcsillagom, hát magamra hagysz? – A Király összeráncolta homlokát, délnyugat felé hunyorgott. A tölgyerdő szövevényes ághálózatán arany világ sejlett át.
- A Vénusz az Erdőben van. A Vénusz az Erdőben van – ismételgette a Király.
Ügyetlen léptekkel haladt előre, köpenyébe a talaj közelében burjánzó vadnövények martak. Megragadta köpenyét, nagyot rántott rajta, és egy darab vörös vászon leszakadt belőle. De a Király nem foglalkozott vele, eltántoríthatatlanul haladt célja felé. Ahogy a fák börtönéből kiérve megpillantotta az aranyfényű Nimfák Erdejét, megtorpant egy pillanatra. Áthaladva a Völgyön a szél ruháját és ősz haját tépte, szavait világgá vitte.
- Hol vagy? – kiáltotta a Király az Erdőnek. – Hol vagy? Miért nem mutatod magad? Miért csaltál ide? Hogy végignézhesd a halálom? Hát gyere! Gyere elő a rejtekedből, és nézd! Itt vagyok. – A Király térdere esett. Napok óta nem evett, nem ivott, csak rögeszméjének élt. Minden bizonnyal meghűlt, s a teste kezdte feladni az értelmetlen küzdelmet. Utolsó erejével a Nimfák Erdejére emelte öklét. Szólni akart, de ekkor elnyelte a sötétség.
Mély lyukba esett, hasonló verembe, mint amit az állatoknak szoktak ásni. A fekete föld körbezárta, s alaktalan, csonka gyökerek nyújtóztak felé, rothadó hús szaga terjengett. Lába alatt szarvasok oszlásnak indult teteme feküdt, és az égen a Vénusz ragyogott. Vörösen. Fenségesen.
Lehel hallotta meg a Király hangját. Futásnak eredt. Egyed kelletlenül bár, de vele tartott. Követték a hangot, amit a szél mindig más irányból hozott feléjük. Végül idejében találtak a Királyra. Mielőtt elájulhatott volna, Lehel a hóna alá nyúlt, megakadályozta, hogy arccal a földre zuhanjon, de ura már nem volt eszméleténél.
- Segíts! – utasította Lehel Egyedet. – Nyúlj a karja alá! Visszavisszük a barlanghoz!
Egyednek nem volt ínyére a feladat, mégis szó nélkül engedelmeskedett.
- Itt hagyjuk az őrhelyet? – csak ennyit kérdezett.
- Érdekel is engem!
Egyed még soha nem látta ilyen ingerültnek Lehelt. Rendet parancsoló határozottsága a múltjából emlékeztette valakire.
A hegyoldalon félúton Ágas futott velük szembe, kezében vörös szövetdarabot szorongatott. Mikor meglátta a Király ernyedt testét, arca fájdalmas, kétségbeesett grimaszba rándult.
- Hagyd! – mondta Egyedre pillantva. – Hagyd rám! Én segítek felvinni. Te menj vissza!
- Nekem senki sem parancsolgathat! – szűrte fogai között Egyed.
- Kérlek! – Ágas szelíden nézett rá, de Lehel a férfire üvöltött.
- Takarodj!
Egyed állkapcsa megfeszült, szeme villámokat szórt. Ágasra vicsorgott, de nem szólt semmit. Sarkon fordult, magára hagyta a két vadászt és az eszméletlen Királyt.
- Mi történt? – kérdezte Ágas. Szaporán szedte a levegőt, a Király ernyedten lógó karját vállára vette.
- Hallottuk a hangját… aztán összeesett… - Lehel az erőlködéstől nem tudott többet mondani, hangja elcsuklott a lelkére nehezedő tehertől.
A vadászok a három sötét alak elé siettek. Örkény az ölébe kapta a Király könnyű testét, és a barlangba vitte. Egy szélvédett járatban az elejtett medve kiszárított bundájára fektették és tüzet gyújtottak mellette.
- A homloka forró – állapította meg Lehel. – A pulzusa gyenge. Elkészítek neki egy gyógy főzetet, de ebben a pillanatban én sem tehetek többet érte.
A vadászok ezt tudomásul vették, megrendülten tértek vissza a helyükre. Örkény felkapta a baltáját, és kiment a barlangból tűzifának valót vágni. Roland fel-alá járkált és a barlang falait tanulmányozta. Merse köpenyére feküdt, a fal felé fordult, és aludt. Persze mindenki tudta, hogy csak tetteti az alvást. Ágas a tűz mellé ült, és a kék leveleinek vörös rügyezését figyelte, szeme meg-megrebbent. Álmos csatlakozott hozzá, egy ideig csendben meredt rá, majd Ágashoz hajolt.
- Én tehetek róla – mondta. – Én tehetek róla, hogy a Király rosszul van. Hogy eszméletlen.
Ágas összevonta szemöldökét. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte. – Ez butaság! Azonnal verd ki a fejedből!
- Nem. Ez nem butaság. Láttam a Királyt. Álmomban. Láttam, ahogy úgy fekszik, mint most. Sápadtan, eszméletlenül. De nem szóltam. Nem szóltam, mert egyszerűen nem mertem. Féltem. Én nem vagyok bátor, nem vagyok vadász, mint ti. Én csak egy sámán fia vagyok, aki áldást kapott a kezébe, de átkot hoz a fejére. – Álmos tenyerébe temette az arcát. – Én ezt nem bírom.
Ágas átkarolta a fiút, megveregette a vállát. – Ne mondd ezt! Te nem tehetsz semmiről! És ne mondd, hogy nem vagy bátor! Hiszen te vagy… te vagy a Király életének a kulcsa.
Álmos hálásan emelte tekintetét Ágasra. - Komolyan így gondolod? – kérdezte.
Ágas bólintott. – Komolyan.
A nimfára gondolt. Azt mondta, képes felvenni a harcot a Királlyal, ha a Csodaszarvas életéről van szó. Ágas megértette, hogy mit értett ezalatt, és attól tartott, hogy ő maga az, aki miatt a helyzet rosszabbra fordult. Álmos nem tehet semmiről.
A csendet sietős léptek zaja törte meg. Lehel lépett a vadászhoz és a látóhoz.
- Jobban van – mondta szigorúan. – Magához tért, és téged akar látni.
Álmos feltápászkodott, de Lehel a fejét ingatta. – Nem téged, hanem Ágast.
Ágas belépett a sziklafalak alkotta helyiségbe. A Király vastag prémágyán feküdt gondosan betakarva. Pár nap alatt lefogyott, arca beesett, elvesztette minden erejét. A betegség nem kímélte.
- Ágas! Fiam! Kérlek, lépj közelebb! – hangja rekedt volt és fátyolos. Elméje, ha csak néhány percre is, de kitisztult.
Ágas meghajolt a Király előtt, és fekhelye mellé lépett.
- Érzem, nincs sok időm, ezért rögtön a lényegre térek.
Ágas ellenkezni akart, de a Király felemelte csontos kezét, és elhallgatatta.
- Tudom, hogy titkolsz valamit előlem – mondta.
Ágas állta a Király kutató tekintetét. Végül úgy döntött, hogy elmondja. Nem magyarázkodik, nem szabadkozik.
- Volt egy álmom – mondta.
A Király bólintott. – Folytasd!
- Az erdőben sétáltam. A Nimfák Erdejében. Rátaláltam a szarvasra. Egy aranyfa tövében feküdt. Képtelen voltam elkapni, aztán felriadt, és elszökött – Ágas réveteg tekintettel próbálta felidézni álmát.
- Értem – mondta a Király. – Álmodtál mást is?
- Igen. Igen, megjelent egy nimfa.
- Egy nimfa?
- Igen, egy nimfa. Tudom, mert ő maga mondta.
- Beszélt hozzád? – A Király izgatottan felkönyökölt.
- Igen, beszélt hozzám. Az emberekről beszélt.
- És mit mondott ez a nimfa?
- Nem tudom – Ágas a barlang falát bámulta. – Nem mondta.
- Ágas, tudod jól, hogy ismerlek. Kérlek, kímélj meg attól, hogy hazudni próbálsz nekem. Szóval mit akar a nimfa? Mit mondott?
- Azt, hogy ne öljük meg a szarvast. – Ágas továbbra sem nézett a Királyára.
- És te mit feleltél?
- Természetesen azt, hogy holtomig Téged foglak szolgálni, ahogy azt megfogadtam. A szavamban igazán nem kételkedhetsz.
- Nem kételkedem, fiam. Tudom, hogy a szarvassal te fogsz végezni.
- Miért vagy ebben olyan biztos, Királyom? – Ágas hirtelen gyengének érezte magát a feladathoz. Királyának élete van a kezében.
- Ágas, a sorsunkat nem kerülhetjük el. Ne ijedj meg a feladattól! Én bízom benned.
Ágas nem merte bevallani, hogy ezúttal nem bízik saját képességeiben.
- Mostanában úgy vettem észre, hogy elég szótlan vagy –jegyezte meg a Király, mintegy mellékesen. Szemét behunyta egy pillanatra. Fájdalmai voltak.
Ágas nem válaszolt. Összekulcsolt kezeit vizsgálta. Nem sejtette, hogy a Király figyeli őt.
- Fiam, bízom a döntéseidben, de kérlek, vizsgáld meg az eszeddel, amit a szíved súg!
Ágas felkapta a fejét, szóra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Megadottan lehajtotta a fejét.
A Király köhögött. Zsebkendőjét szája elé tette, és azt vörösre festette a vér. A köhögés nem múlt el, egyre erősödött.
Lehel igyekezett a Királyhoz, mellé térdelt, és a gyógy főzetét szájához emelte. A Király ivott.
- Menj! – mondta Lehel. – Hagyd pihenni!
Ágas infulni készült, de a Király utánaszólt. – Fiam!
Látta, hogy nehezére esik beszélni. Szemét behunyta, úgy szólt.
- A Vénusz! Ott volt a Vénusz is? Mondd! Találkoztál vele?
Ágas értetlenül nézett a Királyra.
- Nem tudja, miket beszél – mondta Lehel, és a Király fölé hajolt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó