Hihetetlen, de hoztsam valami újat a régiből. Új részt A nimfa és a vadászból. Ami eddig kimaradt. És most a helyére kerül. A vadászok megérkeztek, a nimfák észrevették őket. Azt hiszem, több magyarázatra nincs időm. Rájöttök. Bízom bennetek. :)

 A vadászok nyomán felparázslott az Erdő. Ezúttal szelíden és némán. A nimfák előmerészkedtek, állatok alakját öltötték magukra, úgy siettek a Nimfakirálynőhöz.

 Az Erdő közepén gigászi fa állt; vastag törzsét vagy ötven meglett férfi sem érte volna körbe, göcsörtös ágai egymással összefonódva indáztak. Ez volt a Nimfák Anyjának ősidők óta növekedő fája. Az állatok nagy zsivajjal érkeztek meg; ugatástól, vonyítástól, brummogástól és nyerítéstől visszhangzottak az erdő termei. Mind az emberekről akartak tudni.

 Egy őzsuta alakját felvett nimfa - a legszemfülesebb mind közül- beérve társait, nagyot szökkent, s mint aranyröptű galamb szállt a Nagy Fa egy ágára.

 - Mik voltak ezek, Anyám? – csiripelte. – Miféle állatok?

 A Nimfák Királynője lombját rázva kacagott.

 - Nem állatok – susogták levelei.

 - Akkor mik? – érdeklődött egy bojtos farkú mezei nyúl.

 A Nagy Fa megremegett, s törzséből a Nimfák Királynője lépett elő. Vörös haja uszályként terült el aranyosan derengő teste körül, s a smaragd szempár élénken csillant fel. Az állatok elhallgattak.

 - Emberek – mondta a Nimfák Anyja.

 Halk morajlás futott végig a gyűlésen.

 - Olyanok, mint mi – tetet hozzá a galamb, s a fáról leröppenve ő is az emberekéhez oly hasonló nimfalakját öltötte fel. Testét karcsú bokájáig érő hajzuhatag takarta, amely az ősz minden színében pompázott, s színjátszó szemének zöldje a Királynőjére emlékeztetett. – Olyanok, mint mi, de mégis mások – mondta, s Anyjának lábához kuporodott, aki megsimította Lánya fejét.

 - Igen, bizonyos szempontból olyanok, mint mi, szembeötlő a hasonlóság, de sokkal inkább mások.

 - Miben mások? – kérdezte a kis nimfa.

 - Hogy te milyen kíváncsi vagy, Leányom! – kacagott a Királynő.

 - Mi is azok vagyunk! Mind kíváncsiak vagyunk! – A gyűlés tagjai közül többen emberi alakot öltöttek, és saját vagy éppen társuk arcát, kezét, lábát tanulmányozva fedezték fel a közös vonásokat.

 - Van szemük és ujjaik! – mondogatták.

 - Meg fülük! Én láttam, hogy fülük is volt.

 - És lábujjaik? – kérdezte egy nimfa, aki éppen az említett végtagjait számolta.

 - Nagyobbak nálunk. Szélesebb a válluk. Valamennyiüknek szőr borította az arcát.

 - Nem is tudom. Nagyon ellenszenvesek – bégette egy bárány.

 - Nem csak abban különböznek tőlünk, hogy emberek – szakította félbe a Lányait az Anya. – Ők férfiak. - A sok nimfalányka értetlenül meresztette szemét a Királynőre. – Az emberek hímei.

 - Milyen különös – suttogta a kis nimfa.

 - Tudom, hogy sokatok érdeklődését felkeltették, de arra kérlek benneteket, hogy vigyázzatok! Ne keressétek a kapcsolatot velük! – itt jelentőségteljes pillantást vetett a lábainál ülő Lányára.

 - Miért keresnénk? – kérdezte egyikük, s a kis nimfa lesütötte a szemét.

 - Kíváncsiságból.

 - Én igazán kíváncsi vagyok, de jobban félek tőlük, minthogy a közelükbe merjek menni – mondta egy másik.

 - Ne féljetek! Félelemre semmi okotok, nem fognak bántani minket. Csak legyetek óvatosak.

 - Akkor mégis mit akarnak tőlünk? Miért jöttek ide?

 - A Csodaszarvast űzik. Az éltét akarják.

 A nimfák elhallgattak.

 - Most menjetek! Térjetek vissza a fáitokba, ott nem érhet bántódásotok. Én fogadom a vendégünket.

 - Vendég? Miféle vendég?

 - Jajj, te buta, hát a Csodaszarvas!

 - Igen, én tudom! Láttam, amikor megérkezett. Olyan hatalmas és csodálatos!

 - Lányaim! – a Királynő csendre intette a nimfákat. – Ideje nyugovóra térni.

 A nimfák szívesen megtudtak volna többet is a furcsa jövevényekről, vetettek még néhány vágyódó pillantást a Királynőre, de látván, hogy nem óhajt többet beszélni, aranyporrá váltak, s a szél hátán szálltak fájukig.

 - És te? – kérdezte a Királynő az ágai között rejtőzködő galambot.

 - Hadd maradjak, Anyám!

 A Nimfák Anyja kinyújtotta hófehér karját, s a galamb ujjának hegyére szállt.

 - Nem szeretlek galambként látni. Ilyenkor mindig elszorul a szívem. – A Királynő összehúzta vékony szemöldökét.

 - Miért? Hiszen olyan gyönyörű állat! És én úgy szeretek repülni!

 - Akkor hát válassz más madarat!

 A galamb elgondolkodott. – Azt hiszem, én mégis inkább azt a testemet szeretem a legjobban, ami úgy hasonlít az emberekéhez.

 - Jobb szeretném, ha több időt töltenél a fádban. A Tél már közel van, és fel kell készülnöd a Nagy Alvásra.

 - Ó, de az olyan unalmas! A Tél pedig nincs is olyan közel. A fám alig hullajtott levelet.

 - Unalmas vagy sem, ez így van rendjén.

 - Ki mondja, hogy ez így van rendjén?

 - Én, Leányom. Nekem pedig az Élet tanította.

 A kis galamb felborzolt tollait, és visszareppent a fára.