- Hogy vagy?
- Ki beszél?
- Én vagyok...
- A lelkiismeretem beszél hozzám?
- Igen, én vagyok a lelkiismereted...
- Mizu, lelkiismikém? Rég dumcsiztunk.
- Szenilla, figyelj rám!
- Én nem Szenilla vagyok. O.o
- O.o
- O.o?
- Ó. Oké. Hogy vagy?
- Kösz, jól. 
- Hm.
- Azt kérdezted, hogy hogy vagyok?
- Nem igazán, én csak...
- Köszi, jól vagyok. :) És ha más is megkérdezné, mondd neki, hogy jól vagyok.
- Elnézést asszonyom, hogy érzi magát? 
- Ó, remekül, köszönöm kérdését!
- Hogy...
- Hogy hogy érzem magam? Tökéletesen.
 Minden kislány pillanatában eljön az idő, amikor jól érzi magát. Vagy nem minden kislány életében. És nem így. Mert, hogy őszinte legyek és természetesen minden ironiától mentes (ez sem volt ironikus!): jól vagyok. Hihetetlenül jól! :D Hogy miért? Mert bukfencet hányt a göncölszekér! Mert a köd énekelni tanul az ablakom alatt. Mert Fekete Felhő szívárványt hányt az éjjel. (Nem én! Amit fontosnak tartok megjegyezni.) 
 Szombaton beballagtam a fodrászhoz. Mondtam neki, hogy vágjon, amennyit kell. Nos. Vágott. :D Van egy tincs a homlokomban, ami eddig nem volt ott. És nincs hajam, ott, ahol eddig volt. Mama egyszerűen csak kinevetett, miután én magam száírtottam be a hajamat. "Ez is egy frizura." Hát, köszönöm. Én meg azt mondom, hogy ezt is el lehet tűzni. Ha nagyon nem... Sőt! Még copfba is fér. Há! 
 Aztán tegnap paintballozni voltunk Biámékkal. Rettentáen jó volt! :D Mondjuk azóta három fenekem van. És még lila is. Vagyis olyan...szükrés-tüzrkizes-lilás. Tiszta színkavalkád! :D Most úgyis divat a galaxisszín, nem? 
 Azért aludni még mindig szeretek.