Holdfény

 Fülledt nyáréjszaka volt. A panzió sötét ablakai némán meredtek a főutat szegélyező nyárfasorra. A lakók már mind visszavonultak szobáikba, s fejüket párnáikba fúrva küzdöttek az ajtók alatt bekúszó magánnyal és hőséggel.

 A verandán ültem.  A tücskök ciripelését hallgattam, a főútról jövő kocsizajt, nem messze a panziótól bált tartottak, a zenekar játszott, és én elképzeltem, milyen jó volna táncolni.

 Fáradt férfiléptek közeledtek.

 - Maga sem tud aludni - mondtam. Szomorúan elmosolyodtam. Szegény férfi nagyot hallott, és persze soha senkinek nem volt rá ideje, hogy egy szinte süket emberrel beszélgessen, mert ők magányosak voltak, és a magányos embereknek soha senkire nincs idejük.

 - Úgy néz ki – válaszolta ő, és mellém lépett, kezével megtámaszkodott a szék támláján.

 - A hőség teszi – suttogtam, és ő nem hallotta.

 - A telihold miatt van – mondta.

 - Telihold? – kérdeztem, s a szívem csordultig telt vággyal. Csillapíthatatlan, égő vággyal. – Gyönyörű, igaz?  - kérdeztem.

 - Igen, az. Gyönyörű. – Egészen közel hajolt hozzám, és én megragadtam a vállát.

 - Mondja el! Mondja el, hogy milyen! Írja le nekem!

 - Írjam le? – halkan felnevetett. – Kedvesem, én nem vagyok se költő, se író. Én csak a zenéhez értek.

 Könny szökött a szemembe.

 Csak egyszer, csak egyszer láthatnám a Holdat!

***

 Egy nap kézen fogott, és a szobájába vezetett. Én a díványra ültem, ő a zongorához. Megköszörülte a torkát, és leütött egy hangot.

 - Még nem hallotta senki – mondta.

 Játszani kezdett, és a karcsú nyárfák mögül feljött a Hold, és tündéri ezüstfényével beragyogta a szobát, udvarába álltam, szomorú arcát felém fordította, rám terítette gyémántköpenyét, és magához húzott egészen a csillagok közé.

 És a vak nő egyszer csak, egyszer csak láthatta a Holdat.