Hermione a klubhelység felé vette az útját. A folyosókon csend volt és sötétség. Valószínűleg már éjfél is elmúlhatott. A lány csak remélni merte, hogy barátai már alszanak, illetve, hogy egy tanárral sem fut össze. Igazából semmit nem értett… Nem értette, hogy miért volt vele ilyen kedves a bájitaltanár… Nem, az nem lehet, hogy szereti… De megölelte! És… Lehet, hogy talán jobb, ha nem is érti. Próbálja meg elfelejteni? El lehet egyáltalán felejteni? Nem hinné… A bájitalok mestere eléggé megnehezítette a dolgát… Eddig legalább be tudta magának bizonyítani, hogy semmi esélye a tanárnál… hogy ő egy tanár, akinek… akinek úgy sincsenek érzései. De igenis vannak! Most már nem tudott mibe kapaszkodni. Nem történhet köztük semmi. Máskülönben Pitont biztosan elbocsátanák, őt, pedig kirúgnák az iskolából! Hermione észre sem vette, hogy teljesen simán eljutott a Kövér Dáma portréjáig. Már éppen fel akarta ébreszteni, amikor eszébe jutott, hogy hogyan ment el a klubhelyiségből.

-A köpennyel!

-Szólt valaki? – a Kövér Dáma lapos pislogások közepette kinyitotta a szemét.

-Öhm… Nem, nem… én csak…

-Akkor meg minek ébresztettél fel? –sipákolt tovább a Dáma.

-Elnézést kérek… Én csak… Én már itt sem vagyok.

-Akkor most bejössz, vagy sem?

-Öhm… Nem –mondta Hermione, azzal már rohant is vissza a pincébe.
Hogy lehetett ennyire idióta, hogy elfelejtette a köpenyt? Most még annak a veszélye is fenn áll, hogy összefut Pitonnal! Harrynek viszont mégsem mondhatja, hogy elvesztette… Többet szóba sem állna vele. Az egyetlen öröksége a szüleitől, már ha azt a sok galleont nem nézzük… Így hát, Hermione, immár a pince sötétjében a köpenyt kereste. Egy macska is megirigyelhette volna, olyan halkan lépkedett a hideg kőpadlón. Úgy emlékezett, az ajtó mellé tette. Lehajolt, hogy végigtapogassa a földet, de egyszerűes sehol sem találta. Felegyenesedett.

-Áú! -Hermione beverte a fejét a nehéz vaskilincsbe. Gyorsan a szájára tette a kedét, de már késő volt. A nagy faajtó kinyílt és megjelent Perselus Piton sötét sziluettje.

-Granger! –mondta rekedt hangon.

-Mit keres itt? –látszott rajta, hogy mindenre számított, csak arra nem, hogy Hermione éjnek idején az ajtaja előtt találja.

-Én, én csak…a… -kezdte Hermione, de meglátott valamit; Harry köpenye a professzor szobájának egyik székére volt dobva. Hogy mi lesz ebből?

-Megmondtam, hogy menjen el! Maga is pontosan tudja, hogy én tanár vagyok! Maga…maga pedig egy diák! Értse meg! Felejtsen el! –üvöltötte Piton.
Hermionémak elég volt már a mai napból. Semmi másra nem vágyott, mit egy meleg ágyra, így hát mindenféle magyarázat nélkül otthagyta a tanárt. És ezen a napon már másodszor a Griffendél felé vette az irányt. Hál’ istennek a Kövér Dáma nem aludt vissza, előző látogatása óta. Nagy morgások közepette, de beengedte a lányt. Hermione beosont a hálóba, ruhástól lerogyott az ágyra, és el is aludt. Éjjel –már ha lehet még ennél „éjjelebb”- Hermione álmában a láthatatlanná tevő köpenybe bújt Pitont és Harryt látta táncolni, majd Ron felkérte őt, miközben az orra egyre csak nőtt…