Az éjszaka szerelmesei

A teremre feszült csend telepedett. Minden szempár Pitonra szegeződött. Lehet, hogy nem kellett volna kiabálnia? Biztos… De az a Weasley gyerek… Meg tudná fojtani. Most mondania kéne valamit. Miért nézik? A torka kiszáradt. Nem tudott beszélni. Bár magyarázatra nyitotta száját, inkább annyiban hagyta, és nyugodtnak tűnő léptekkel kisétált a nagyteremből. A pince felé tartott. Úgyis van még munkája, majd azzal lefoglalja magát, aztán megiszik egy altató főzetet, másnapra mindent elfelejt. Dolgozatokat kell javítania. Lonbottomnak megint Trollt ad… Miért ment el a vacsorára?... Ha Malfoy valamit elszúrt, kijavítja neki, mintha ő írta volna… Azt hitte Hermione nem lesz ott… Crack és Monstro, őket megbuktatja… De mégis eljött… Rossz hatással vannak Dracora… És milyen gyönyörű volt… Nem! Most nem szabad arra a lányra gondolnia. Különben is, azt sem tudja, hol jár. Körülnézett. Biztos nem a pince felé ment, hiszen egy lépcső tetején áll.

-Mi az Perselus, máris vége van a vacsorának? –Piton megfordult. A piros sapkás Kövér Dáma szólt hozzá. Akkor a Griffendél tornyában van.

-Régen láttalak erre. Gondolom nem engem jöttél meglátogatni!

-Nem, nem…-mondta zavarodottan Piton. Hogy a csudába került ide?

-Szóval, mit akarsz? Gondolom nem ok nélkül jöttél ide…

-De, de… azt hiszem eltévedtem-mondta még mindig zavarodottan. De ha már itt vagyok…

-Mondd csak, Miss Granger már visszajött? – remélte, hogy a Dáma igent mondd. Akkor legalább biztonságban tudhatja Hermionét.

-Nem, még nem, de miért érdekel?

Piton már nem figyelt a portréra. Megtudta, amit akart. Most már tényleg a pincébe megy, és dolgozni fog. Újból gondolataiba merült, így nem hallhatta, mit kiabál utána a Kövér Dáma.

-Köszönni ki fog? Mi?

Szapora léptekkel robogott le a lépcsőkön, nem akart senkivel sem összefutni. Egyenesen dolgozószobájába ment, és nekiállt a dolgozatok javításának. Nem kinek a pergamenje van a kezében, azt sem, hogy mit ír rá. Több óráig sercegett a pennája, a szeme már szúrt. Abbahagyta a javítást. Körbenézett a szobában, a falak mintha összementek volna. Levegőre volt szüksége. Lekapta köpenyét a fogasról, és elindult a csarnok felé. Biztos volt benne, hogy már mindenki alszik, mégis gyorsan vágott át az elé nyíló folyosókon. Végre kiért a Roxfortból, hálásan szívta tele tüdejét a téli éjjel levegőjével. Önkéntelenül is eszébe jutottak az előző napok eseményei. A tó partján sétált, mikor végezett a történtek átgondolásával. A csudába, hiszen szereti… De most már bánhatta… A vacsoránál nagy hibát követett el. Többé szóba sem fog vele állni Hermione… Megérdemli…  Felemelte a fejét, és a távolban egy fehér pontot pillantott meg. Még a nagy hóban is úgy világított, akár egy patrónus. De az nem lehet… Vagy mégis? Közelebb ment, de még mindig nem tudta kivenni, hogy mi lehet az. Még közelebb ment, de meg is torpant. Hermione ücsörgött egy padon, a szép ruhájában. Pitonra nézett. Szemei vörösek voltak a sírástól, de mér nem sírt. Lehajtotta fejét. A bájitaltan tanár összeszedte minden bátorságát, és leült a lány mellé. Az meg sem mozdult.

-Hideg van. Mióta ülsz itt? –kockáztatta meg a kérdést. A válasz elmaradt. Hát igaza volt, többet nem szól hozzá Hermione, de nem adta fel. Csak éppen azt nem tudta mit mondhatna még. Megérintette a lány kezét, az jéghideg volt. Levette köpenyét, és a hátára terítette.

-Mióta kijöttem a Nagyteremből –suttogta Hermione, de látszott, még a beszéd is fáj neki, szemébe újból könnyek szöktek.

-Sajnálom -mondta Piton. –Nem akartam…

-Tudom… Az én hibám volt… Nem kellett volna elmennem a vacsorára…

-Azt hiszem nekem sem. Utólag kár ezen rágódnunk.

Hermione bólintott. Óvatosan Pitonra nézett. Újra azok a meleg, fekete szemek… Most vette csak észre, mennyire fázik, összehúzta a köpenyt.

-Be kéne menned! Nem szeretném, ha megfáznál.

A lány nem szólt, nem is mozdult. Piton közelebb húzódott a lányhoz. Átkarolta a vállát. Hermione megrezzent, a professzorra nézett. Vágyott az ölelésére, de mégsem… Hiszen a tanára… De annál mégis több. Jóval több… A férfi vállára hajtotta fejét. Hallgatta egyenletes szuszogását. Így teltek el percek és órák. A csendet a lány halk szava törte meg.

-Nem így akartam…

-Mit? –kérdezte a sok hallgatástól rekedten Piton.

-Jó karácsonyt szerettem volna szerezni önnek, de nem sikerült. Csak rontottam a helyzeten. Sajnálom.

Piton gyengéden megfogta a lány arcát, és a szemébe nézett.

-Hermione, ez butaság! Ha még így is lenne, akkor is csak és kizárólag magamat okolhatnám…

-Ha előröl kezdhetném… Ha ezt tudtam volna… Az egyetlen esélyem a felejtés maradt… A felejtés, ami talán sosem következik be…

-Tényleg ezt akarod? –kérdezte elszorult szívvel a tanára.

-Igen, ezt.

Piton egy mély lélegzetet vett. –Legyen –elengedte Hermionét, és felállt. Tett két tétova lépést a kastély felé, aztán megtorpant. Visszanézett. A Fehér Lány ült a padon, az ú köpenyében. Szomorú szemeivel nézett rá. A lány, elrabolta szívét. Ő, akinek mindent megtenne, és meg is fog. Ezt szilárdan eltökélte. Határozott léptekkel visszasietett, tenyerébe vette állát, és megcsókolta, majd vissza sem nézve, elment. Fekete sziluettjét pillanatok alatt elnyelte az éjszaka…