Elmesélem. Töviről hegyire. Persze csak mesélem, mert máshoz nem értek. Minden a közepén kezdődött, amolyan in medis res. Az utakhoz -azt hiszem- szükséges tudni, hogy bár a vége a hegy csúcsa, nem árkon és bokron át kell vagy lehet megközelíteni. Erre persze az ember tulajdon logikájából adódóan nem jön rá, nem is indul el a megfelelő irányban, de vége mindig ugyanaz: eltéved.

Mória bányát természetesen mindenki szívesen kihagyná, de á-á, azt nem lehet. Az az egyetlen járható út. Tudom, elég ronda lényeg vannak arrafelé, gonoszak és kijátszhatatlanok, amiken nem fog sem kard, sem pálca, sem a naív jóindulat. Egyetlen geyngeségük - hogy túlélhetőek- egyben a vándor erejét is jelentik, aki csak megy, megy és megy a sötét, nyirkos tárnákon keresztül, mígnem elágazáshoz ér, ahol három tábla jelzi a további lehetőségeket: "Nincs tovább", "Van még lejjebb" és "Vissza". Először elindul vissza, természetesen a járat az elágazáshoz vezeti vissza, hiszen az ilyesfajta meséknek mindig van humoruk. A fáradt és kétségbeesett vándor ilyenkor a "Nincs tovább" ösvényre lép, ekkor azonban még ő sem tudja, hogy az a "Van még lejjebb" járatba fut. Lassan majd rájön, és eljut abba a végtelen, sűrű sötétségbe, ami magának a semminek felel meg.   Próbálkozni még mindig lehet - sellőkönnyel, bűbájjal vagy átokkal, de igazából tényleg nincs tovább. Nincs lejjebb, bár tábla nem jelzi, a vándornak a szívébe van vésve, és akkor, na akkor leül a sima, nedves kőre és nem tesz semmi mást, csak néz maga elé. Nem remél, nem vár, nem hisz. Egyszerűen csak nem csinál semmit. 

Ha a kedves vándor elég sokáig ül így csendben, nem kerülheti el, hogy történjen valami, hiszen a semmi a valami ellentéte, és amíg a világ világ, addig valami mindig van, mert még soha nem volt úgy, hogy ne lett volna sehogy, szóval ezen egyszerű szabályból kifolyólag születik meg a valami. Tudom, ilyenkor általában az a rész szokott következni, hogy csendben kell maradni, és nagyon kell figyelni, hogy meghalljuk vagy meglássuk azt a valamit. Nem, ez nem igaz. Hiszen a sötéttől már nem látunk, a csöndtől pedig már nem hallunk. A tárnába langyos, kék víz kúszik, ez sodorja magával a vándort. Hogy hova? Nos, azt nem tudni. 

Nappal volt, világos nappal. Ha valaki eleget álmodik feketerigóval, előbb vagy utóbb találkozik eggyel. A legtöbb mese hősének kezébe adja a megoldást, nem..nem is a megoldást, inkább csak az eszközt. Ez lehet varázspálca, tündér, gyűrű, kard, rokka, alma, könyv vagy egy műanyagpohár víz. A varázszerszám csak segítség, egy kis deus ex machina. Ez persze akkor is működik, ha nem hiszünk a varázserejében. Az sem biztos, hogy úgy fog működni, ahogy mi szereténk, és még az is valószínű, hogy nem az lesz mindennek a vége, nem az lesz a hegyen, amire mi várunk. Talán valami teljesen más. Talán a herceg csak a hintóvá változtatott tök, és a szörnyeteg valóban szörnyeteg. A tengerkék pillanatokat mégsem felejtem el soha. Akkor már tudom, hogy ez nem a vége volt, csak a kezdet. Meséből mesébe csöppenni könnyű, csak észrevenni nem könnyű. Tudniillik mindez észrevétlen megy végbe. Ha tudnánk, hogy éppen melyik mesében vagyunk, talán nem hallgatnánk végig, és akkor nem tudnánk, nem tanulnánk meg, hogy a mérgezett almába nem szabad beleharapni, hogy mindig éjfél előtt kell hazaérni, hogy az orsó szúr.

Nem igazán tudom, hogy Erik talált-e Arielre vagy Ariel Erikre. Nem is fontos. A dolog egyetlen problematikája csupán, hogy nem mindegy, hogy az Andersen- vagy a Disney-féle verzióról beszélünk. Persze csodás dolog önmagunkat feláldozni, mert szeretünk valaki annyira, hogy hagyjuk, mással legyen boldog, de egy idő után azért mégis vágyik mindenki egy jó kis Disneyre. Aztán az is megeshet, hogy a hercek kinyitja a szemét, meglátja  a hableányt, és azt gondolja: "Micsoda flúgos csaj! Azt hiszi, uszony van a lába helyén!" Mégsem bolyongunk már a sötét tárnák közt. :)