Az egyik régebbi bejegyzésemben azon filozofáltam, hogy tulajdonképpen mire is használom majd ezt a blogot. Nem voltak nagyratörő vágyaim, egyszerűen dühöngőként definiáltam ezt az óriási pókhálót, amiben minden megragad. Könnyen meglehet, hogy a gondolatok leírva már nem nyomják úgy ember agyát, elég, ha a pesti kocsiszó meg füstfal teszi. Meg a kötelezők, zh-k és beadandók. És a tartósítós leves meg a mirelit pizza. Szóval szó, ami szó, sok dolog nyomhat egy fejet. Ha a gondolatok már nem teszik, akkor eggyel előrébb vagyunk. Vagy mondjuk a felesleges mondatok! Tele van felesleges mondattal a fejemmel. Mondjuk, hogy "Nagy a hasad, Réka.", "Puha vagy, Réka." , "Mi a túrót keresem magyar szakon, Réka?" meg hasonlók. Tök feleslegesek. (Mi a tök? - ahogy a helyesírás tanárom mondaná.) Mondok valamit, amit viszont csak a szám mond, de az agyam nem nagyon képes befogadni: "Nem kell megfeleni, Réka!" He? Mondom, nem kell megfelelni. Mivan? Mondom...hagyjuk. Néha úgy érzem, hogy sokkal jobban kéne tudnom írni, amiért magyar szakos vagyok, annak ellenére, hogy barackbefőtt dunsztom nincs, hogy hogyan írok, annak ellenére, hogy úgy hiszem, nem úgy írok, ahogy írnom kéne. Vagy egyáltalán írnom kéne, de ez már más lapra tartouik. Itt és most leteszem az esküt, hogy soha többet nem mondom, hogy mit kéne csinálnom (kivéve, ha szeretném csináni, és nem a kényszerről van szó), vagy csinálom, vagy befogom a számat...lefogom az ujjaimat. Meg valami olyat is meg illene fogadnom (nem kéne), hogy pozitívabban próbálom szemlélni a világot. Mindenem, amiért átnyavajogtam a kamaszkoromat, az mevan. Szóval elégedettség legyen! Meg kedvesség! Meg azért írják is, na! Nem ragozom. Majd ha lesz értelmes felesleges mondat is a fejemben, akkor visszajövök.