(...) Pirike néni és Terike néni a falu vénlányai voltak. Már az anyaméhben eldöntötték, hogy őket soha semmi nem választhatja el egymástól, sem az orvos szikéje, sem az a bizonyos nagy szerelem. Pirike néni és Terike néni a könyöküknél összenőve jöttek a világra.

 Igaz, a falu, ahogy a közösség általában, kitaszította magából mindazt, ami eltért a normálistól, vagyis más volt, mint a zöldvölgyiek, Pirike néni és Terike néni azonban olyan szépek és kedvesek voltak – külön-külön és együtt -, hogy képesek voltak a zöldvölgyiek kemény szívét is meglágyítani. Persze lehet, hogy csupán varázslat történt.

Ahogy a két babaarc lassan gyerekformát öltött, úgy hasonlítottak egyre jobban, amíg végül egymás tükörképévé lettek. Két pár mogyoróbarna szem, egy pár pisze orr, és két hosszú, hollófekete copf. Természetre mégis úgy különböztek egymástól, mint az ég és a föld. Pirike volt az ég, kiszámíthatatlan és izgága, nyughatatlan és kalandvágyó. Terike a föld, higgadt és megfontolt, csendes és ábrándos. Rendre Pirike akarata érvényesült, ő volt a társaság középpontja. Terike inkább a magányra vágyott, de olyannyira szerette a testvérét, hogy egy szóval sem említette volna, aztán meg Pirikére esténként rátört a bűntudat akaratossága miatt, és összecsókolta testvérkéjét, amiért eltűrte szeszélyeit.

 Az ikerpárnak sok udvarlója akadt, a falu szépei voltak apró szépséghibájuk ellenére. Pirikét a zenészek szerették nagyon, Terikét meg a költők. Ideig-óráig elszórakoztatták őket az egyszer volt dallamok és a hangzatos rímek, de hamar ráuntak. Ha sok közös tulajdonsága nem is volt a két lánynak, egy dologban mégis egyetértettek: az igaz szerelemnek a világon a legmegkapóbb és leggyönyörűbb érzésnek kell lennie. És mivel a testvéri szeretetnél megkapóbbal és gyönyörűbbel soha nem találkoztak, úgy döntöttek, kevesebbel nem fogják beérni. Az évek múlásával nem változott elhatározásuk. Pirike már lila habkoronát hordott a fején, és Terike haja hófehérré érett, mégsem bánta egyikük sem a nagy döntést, amit két kislány hozott. Csak a gyerekzsivaj, az hiányzott nagyon. Így amikor a Zöldvölgyi Tanács összeült, hogy döntsön a farkasfarkú csecsemő sorsáról, Pirike néni és Terike néni ajánlkozott gyámszülőnek. A Tanács a Pista bácsi hátsó kertjében összetákolt emelvényen gyülekezett, tagja volt minden nagykorú zöldvölgyi, de a tanácson a gyerekek is részt vettek, mivel nem volt őket kire hagyni. A különös teremtést egy három lábú székre helyezték, s úgy állták körül, mint a főtér sarában a gyerekek. A zöldvölgyiek kézfeltartással jelezhették, ha szólni kívántak a csecsemő sorsáról.

 - Ez egy szörnyeteg! Hiba lenne magunk között tartanunk! – emelte magasba sovány ujjait Pletykás Mari néni a falu végéről.

Az első megnyilvánuló szava mindig döntő, így a többiek, ha eddig voltak is kételyeik, csatlakoztak Mari nénihez.

 - Dobjuk a tengerbe! – javasolta Hortenzia, egy magas, hegyes fogú asszony. –Tenger hozta, tenger viszi.

 Persze voltak ellenvélemények, tétovák és határozatlanok.

 - Lehet, hogy az istenek küldték. Ha megöljük, talán megharagszanak, és elmossák a falut – vélte Hibbant Hugó. Őt nem vették komolyan, igazából meg sem hallották.

 - Nem maradhat – morogták az orruk alatt, akik hangosan merték felvállalni a véleményüket.

 Mind kérdőn néztek Pista bácsira, az ő döntése számukra szent és sérthetetlen volt, így akár kiállhatott volna a csecsemő mellet, ha lett volna mersze, hiszen a minden jóérzése ezt követelte tőle.

 - Döntsön az a sorsa felől, aki rátalált. Határozzon Danika – mondta végül.

 Danika anyukája magához rántotta fiát, és két kezével ölelte, mintha a csecsemő puszta jelenléte is árthatna neki.

 - Tudod, mit kell mondanod – suttogta a fülébe, nehogy a kosárban szendergő lény meghallja, s Danika elhatározásáért rajta álljon bosszút.

Minden szem Danikára szegeződött, szegény fiú fülig pirult. Szerette ő hallatni a hangját, de nem a buta felnőttek előtt, azok soha nem értettek meg semmit. Mit árthatna nekik egy kisbaba? Furcsa szerzet, az biztos, másfelől pont olyan csecsemő, mint ő volt – kivéve a farkasfarkat, persze. Most is ott alukál, hangját sem hallani.

 - Szerintem vigyáznunk kéne rá – motyogta. A fejében hangosabbnak hallatszott.

 - Hallották? Hallották? Szerinte is meg kéne tőle szabadulnunk! – kiáltotta Danika anyukája, mit sem törődve fia válaszával.

 Danika szólni akart, hogy ő egy szóval sem mondott semmi hasonlót, de a zöldvölgyi öregasszonyok rikácsolásától és a halászok öblös véleménynyilvánításától a fiút akkor sem hallották volna meg, ha összeszedi a bátorságát, és a gyerekek körében használt hangjával lép fel.

 - Talán szavaznunk kéne – mondta Pista bácsi kétségbeesetten. Hallotta ő, mit mondott a Danika, de úgy látszott, senki más. Süketek ezek? – gondolta mérgesen. Pödörintett egyet ősz bajuszán, és figyelte ahogy a zöldvölgyiek egyre erőszakosabban akarják egymást meggyőzni arról, hogy melyikük a legalkalmasabb a kérdés eldöntésére.

 Mind egy véleményen voltak, de ez nem zavart senkit. Azaz Pirike néni és Terike néni egészen zavarbaejtőnek találta a szituációt. Megölni egy csecsemőt? Nem értették, hogy ha őket elfogadták, a csecsemőt - azzal a micsodával - miért nem tudják. Életük második legnagyobb döntését hozták meg teljes egyetértésben – felnevelik a csecsemőt, még akkor is, ha az egész falu ellenük fordul. (...)