Annyi minden feszít, hogy arra nem elég pár száz karakter. De miért most, miért ide? Próbálom visszafejteni magam azzá, aki vagyok. Lehet, hogy naiv, idealista elképzelés, de úgy hiszem, valamikor ott és akkor voltam kerek, ahol és amikor biztosra vettem, hogy szükségem van mindarra, amit most lefejteni igyekszem magamról. Magam előtt látom a szobát, az íróasztalt, a laptopomat, a faliújságomat Dinsey-idézettel tele, a könyveket, amik minden irányból körülvesznek és azokat a csendes estéket, amikor szívvel-lélekkel olyan világokba találtam utat, amikben igazán otthon voltam. 

Talán ezeket a világokat keresem, talán azt az állapotot, amiben meg tudtam teremteni ezeket a világokat. Pedig akkor is küszködtem, de akkor azt hittem, hogy majd boldoggá tesz, ha papírom van arról, hogy bármire képes vagyok, szakmám van, amire büszke lehetek és valaki szeret, ha már én nem tudom magamat. 

De az is lehet, hogy már akkor tudtam, ha teljesítek, ha kipipálok mindent, senki sem kérheti rajtam számom, hogy alkalomadtán elszököm. Csakhogy erre nem maradt sem időm, sem energiám. 

Ki gondolta volna, hogy végső soron a legégetőbb kérdés az lesz: ki vagyok én? Mitől vagyok én én? És azt ki gondolta volna, hogy semmit sem nehezebb és semmit sem fontosabb megválaszolni ennél?  

Nem tudom, hogy ki vagyok, vagy hogy mitől leszek én én. De feltett szándékom, hogy kiderítsem.