Talán még sosem gondolkodtam el a válaszon.
Azt, úgy hiszem, mindig tudtam, hogy mik a vágyaim, mik a céljaim – de egyre erősebb bennem a gyanú, hogy sosem tettem fel magamnak a kérdést, vajon mit jelent számomra a boldogság.
Valaha úgy gondoltam, hogy akkor leszek boldog, ha megélek az írásból. Megéltem. És megfordultam mindenütt, ahol meg szerettem volna. Megtaláltam a magam motivációit, a belső küldetésem. De a helyzet az, hogy mindez egyáltalán nem volt elég a boldogsághoz.
Az újságíró szakma – természetesen a tehetséges és kedves kollégákon túl – vonzza a hozzá nem értő, manipulatív és törtető embereket. (Lám-lám, még mindig nem múlt el a keserűség.) Ők pedig egy olyan munkakörnyezetet teremtenek, amiben nem jó létezni, amiben nem lehet kibontakozni, amiben a hétköznapok a vég nélküli szorongásról szólnak.
Nem erről akartam írni, de a fenti sorok legalább jól példázzák, hogy a boldogság és a karrier meg a teljesítmény fogalma szinte elválaszthatatlanná vált a fejemben. Papíron kevesebb mint egy hete hagytam ott a munkahelyemet, és azzal együtt, hogy a bizonytalan jövő miatt gombóc van a torkomban (de korántsem akkora, mint amekkora azelőtt), most ismertem csak fel, hogy milyen kevéssé érzékeltem az engem körülvevő világot.
Reggelente jólesik kiülni a teraszra, és nézni, ahogy a szél ringatja az erdőből kiugró nyárfák csúcsát, ahogy a madarak, amiknek még nem ismerem a nevét, lombról lombra röppennek. A szomszéd gyerekek döbbentettek rá, hogy mennyire megnyugtató lehet a lépcsőn ücsörögve figyelni, ahogy egy munkagép dolgozik az udvarban – így hát ma Kiwivel is az lett a szórakozásunk, hogy az emeletre vezető csigalépcső tetejéről figyeljük, hogy dolgozik a betonkeverő. Ha fagyit eszem, nem akörül forognak a gondolataim, hogy mire számítsak a keddi meetingen az ezerarcú felettesemtől, hogy mi lesz a következő lépése, csak hogy minden erejével leplezze az inkompetenciáját, hanem végre igazán élvezem az ízeket. (Milyen boldoggá tett a napokban egy gombós kókuszos fagyi!) És hogy őszinte legyek, semmi sem tölt el akkora békével, mint egy nagy-nagy úszás a Balatonban.
Biztos vagyok benne, hogy a boldogságnak rengeteg aspektusa van (és igen, továbbra is hiszek abban, hogy ezek közül az egyik lehet a karrier – pontosabban kiteljesedni valamiben, ami jó érzéssel tölt el), de arra egyértelműen rájöttem az utóbbi időben, hogy ha nem tanulok meg újra élni, a pillanatban lenni és élvezni mindazt, ami körülvesz, akkor a hosszabbik úton indulok el, hogy választ kapjak a kérdésemre.