Végre eljutottam odáig, hogy ne csak képekkel dobálózzam, hanem írjak is valamit. Úgy bötűkkel. Jelen pillanatban Erdőbényén vagyok. A szúnyogok csípnek, tele vagyok vörös, dagadt bokkal, és csíp az izzadtság, és mindenhol legyek vannak. Nem lehet tőlük aludni, mert rászállnak az ember arcára és szempillájára, és a gsuztustalan tölcséralakú légypofájukkal lenyaolgatják az ember szeméről az álmot. Tegnap kettőt kinyírtam. Puszta kézzel. Na jó, a papucsommal. Különben nem szoktam gyilkolászni. Esetleg papíron. Betűkkel. Ebben a formában viszont sajnos elég sok gilkosság szárad a tollamon. Az egészben viszont az a lenyűgözően agyzargató, hogy most, amikor van időm, képtelen vagyok írni. Tudom, hogy mit kéne írnom, de nincs hozzá ihlet. Nincsen hangulat! Az pedig igen csak kínos. Így inkább olvasok. Gagyit és emelkedettet felváltva. Vagyis az Éjsötét árnyékot, aminek igaz, hogy csak az elején tartok, de sokat nem nagyon ígér és az Esti Kornélt, ami már azért színvonal. Egyetlen kérdésem van magamhoz. És mindez kit érdekel?