Házibuliban a hobbitokkal.
Fordulópont. Átestem az első oldal magas, szögesdróttal körbetekert, lehetetlen kerítésén. Avagy A Gyűrűk Urán felbátorodva (nem tagadom, hogy hangulatában rettentő sokat segít nekem. ja, és megérkezett ma postán A babó is. há!) folytattam A nimfa és a vadász című műtöredékem bögészését és javítását és írását. Írását. Így hála áldásos tevékenységemnek egyre több szövegrász ugorja meg az elfogadható szintet, amit most -kimondom- büszkén prezentálok a Nagyérdeműnek. Természetesen bemásolom a rongyosra olvasott elejét is, hátha valaki megfeletkezett volna róla vagy csak simán nem találkozott még vele. (bevallom, én az első mondatokat már fejből tudom, mit több! unom.) Lent pedig találhattpok egy rózsaszín "Bővebben" feliratot, ha arra rákattintotok a kis kacsótokkal, akkor végig olvashatjátok. :) (már a részletet) Ó, majd elfelejtettem: kritikát kérek szépen! (nem bájolgást!) Még annyit feltétlenül fontosnak tartok okoskodni nektek, hogy megváltoztattam néhány nevet (már ha idáig egyáltalán eljutottuk az előzőekben), amik még mindig nem véglegesek. Kivéve Lőrinc új neve. Ami Ágas lett. Bár már egészen megbarátkoztam a Lőrinccel, de ez sajnos nem besteller-n. Ezen kívül Lénárd egy az egyben megváltozott. Miután megismertem a múltját (amit majd egyszer talán kifejtek egy novellában...vagy mesében...a fene egye meg, én mesét írok akkor is!), megismertem őt is. Változott a külseje is, belseje is. Nem mondom, hogy kedvelhetőbb (ami a történet szempontjából egáltalán nem gond.), csak kevésbé visszataszító. Szerintem. Jó olvasást! ;)
Azon az őszi alkonyon a Nap élénkpiros vére lecsorgott a hegygerincen a bús felhők alatt egészen a Senki Völgyébe. Gyönyörű, vad, titokzatos vidék volt ez. A Smaragd Hegyek koszorúja körbefonta a völgyet, elzárva a világtól és a rossztól. Az emberek az Idegenek Hegyén túl laktak, délen. Az északi és a keleti hegyek mögött szilaj, fekete óceán tajtékzott, itt kezdődött a Világ Vége. De az Arany Hegy felhők közé nyúló csúcsa mindezt eltakarta, és rettenetes szépsége feledtette a végtelent meghódítani kívánó vándorral úti célját. Reggel, amikor a nap felkelt, s levetette a hajnal narancssárga köntösét, olyankor a Nap aranyba borította ezt a hegyet. Úgy tűnt, mintha egészen tömör aranyból volna, pedig csak viaszos levelű fenyőerdőt hordott a hátán. Nyugaton, az Óriások Szikláin túl kietlen puszták következtek, amiket elhagyva vén tűzhányók kőorra sűrű, kénszagú füstöt pöfékelt a magasba.
Itt, a Smaragd Hegyek óvó karjai közt volt a Nimfák Erdeje is. Alkonyult. A Nap halványuló melegével még ölén ringatta az erdőt, de a magas, aranybarna fák már két marékkal szórták leveleiket királyi szőnyeget púpozva lábuk elé. A déli szél lombjaikba kapott, ágaik közt mókázott.
Ősz volt mindenütt. A gesztenyeillatú avarban szürke nyulak bukfenceztek, sünök bújócskáztak, rókák kergetőztek. Odább őzek futottak versenyt, csacsogó madarak szálltak ágról ágra. Aztán ahogy a Nap, úgy az állatok is nyugovóra tértek. Hűs szellő ringott a völgyben. A türkiz Smaragd Hegyek rózsaszínű lángjai a sóhajkék égbe martak, s feltűnt a Hold áttetsző, sárga tányérja.
S akkor azok a gyönyörű, egészséges fák mind életre keltek, és már nem csak a szél ringatta ágaikat, melyek a csillagok homályos gyémántfénye felé nyújtózkodtak. Mint fába öntött táncosok egymásba fonták karjaikat, ringatóztak, hajlongtak. Magukba szívták az égi fényt, és a Hold kertjének ragyogását megirigyelve aranyos izzásba kezdtek ringó törzsüktől egészen a legmagasabbra nyúló águkig. Az erdő gyökérszőttese átégette a hideg, fekete földet és a száraz avart, amibe a fák tündérporukból hintettek. Mire fényük olyan csodálatos és hatalmas lett, hogy az éjszaka tűzgömbjeinek örökkévalóságokat átszelő tombolása is eltörpült mellettük, dermedt szobrokká váltak. Csak a vakító ragyogás maradt meg. Az pulzált, lüktetetett ezernyi tüdő lélegzetvételeként. Minden sóhaj egyre halványabb lett, mígnem tompa, egyenletes aranyhomállyá nem szenderült.
Akkor végre láthatóvá vált a fákat mozgató ősi erő, a világba lehelt lelkük. A nimfaraj. Testük nem volt, inkább csak fényük. A szelíd sugarak mégis kedves arcokká, hosszú hajzuhatag takarta női bájakká rendeződtek.
Ebben az alakban folytatták ünnepüket. Táncoltak és énekeltek. Daluk a szellők suttogása, a tengerek morajlása volt. Nem a fül zenéje volt ez, hanem a léleké! A nimfák toppanásai, szökellései nem csaptak zajt, és a Föld Éneke sem hasonlított semmilyen zajos, emberi muzsikához. Hálával telített csend volt ez. A nimfák megköszönték a Földnek az elmúlt évet, és lelküket felkészítették a Nagy Alvásra.
Néhányan kiváltak az éneklők kórusából, és új alakot választottak. Lóét, szarvasét, őzét, medvéét, sasét, bagolyét… Hosszú pihenés várt rájuk fáik rejtekében, hát kihasználták a szabadságot...
Avar zizzent, és faág reccsent. A nimfák eltűntek. Visszaszöktek a testükbe, és az erdő fái ugyanolyan nyugalommal álltak egymás mellett, akár a szomszédos rengetegek tölgyei.
Ezüstpaták tapostak a tiszta csendbe. Hófehér szarvas ügetett a fák között, ezerágú agancsa fénylő arany. Megállt és figyelt, fekete íriszében az éj csillaga ragyogott. Hatalmas állat volt, izmos alakja még az égig érő fák mellett sem törpült el.
A távolban kutyák csaholtak, a szarvas pézsmaillatú nyomát követték. A fenséges állat az égnek emelte fejét. Figyelt. Majd elrugaszkodott a könnyű talajról, s mintha csak valami szellem volna, elillant testmelegét hátrahagyva.
Először a kutyák érkeztek meg, hosszúlábú vizslák. Nyomukban ében lovak vágtattak, hátukon vadászokat hoztak.
Széles vállú, méltóságteljes férfi haladt élükön. Hosszú, ősz hajfonata derekát csapkodta, szakállát rövidre nyírva hordta, arany fejpántot viselt. Vállán vörös palást és aranytollú nyilakkal teli tegez ült. Baljában hosszú íját markolta, jobbjával meghúzta a gyeplőt, lova engedelmesen megállt.
Ő volt a Király.
- Merre van? Hová lett a szarvas? – mennydörögte. Kutyái elveszették a nyomot, szétszóródva szimatolták az avar ezer illatát.
- Felség! – Sebhelyes arcú férfi ügetett a Király mellé. – Úgy gondolom, célszerűbb lenne megkerülni az erdőt – hangjában gúnyos alázat bujkált.
- Ugyan miért? – a Király egy pillanatra sem méltatta, az erdőt fürkészte. – Mondd, Egyed, miért kéne elhagynunk az erdőt.
Egyed értetlenül nézett a Királyra.
- Egy pillanatig sem állt szándékomban megkérdőjelezni Felséged szakértelmét – folytatta nem szűnő gúnnyal -, de meg kéne várnunk, amíg a szarvas kimenekül az erdőből. A hegyek lábánál könnyűszerrel beérhetnénk. Felség, ez az erdő…
A Király egyetlen pillantásával elhallgattatta a férfit, vérszomjas, fekete szeme villámokat szórt. Egyed kelletlenül elhallgatott.
- Tudom, ez a Nimfák Erdeje – a Király hangja végigsöpört az erdőn. – Mi pedig vadászok vagyunk – emberei felé fordult. – Vadászok, akik nem ismerik a félelmet. Tiszteletben tartjuk az erdő szabályait, de itt van dolgunk, és amíg nem szerezzük meg azt, amiért jöttünk, nem hagyjuk el az Erdőt. Ezt minden gyáva patkány vésse az eszébe! Akinek nem tetszik, szabadon távozhat.
A vadászok a suttogó fák lombjait kémlelték. Arany ragyogásuk visszaverte a könnyű, vörös álmokat lélegző napsugarakat. A sima, rozsdabarna törzsek a végtelen felé törtek, s nem látszott, hogy hol végződnek, s melyik madár képes csúcsukig szállni.
A levegőben láthatatlan erő remegett, olyasféle, ami az ember bőre alá kúszik, és szívéhez tör utat. Sok mende-monda keringett a Nimfák Erdejéről, de egy sem tartozott azok közé, amikkel esténként az édesanyák csalogatták gyermekeik szemére az álmot.
A vadászok haboztak. Az ismeretlen erő még az ő bátor, sokat tűrt szívüket is elbizonytalanította. Nem létezett az a bestia, amelynek láttán bármelyikük megfutamodott volna. Karddal, bárddal, íjjal vagy akár csupasz kézzel megküzdöttek bármivel. De ha az ellenség láthatatlan, testtelen nem tehettek sokat.
- Felség, én veled tartok mindhalálig! – Magas férfi törte meg a csendet, büszkén húzta ki magát nyergében. Nemes vonásai alapján a király fia is lehetett volna, minden porcikájából erő sugárzott. Szögletes állát az égnek szegezte, élénk, sötét szemében a hősök bátorsága égett, magas homlokát bőrpánt fogta át, s hosszú, gesztenyebarna hajfonata vállára lógott.
- Bíztam benned, Ágas – a Király köszönetképpen legjobb vadásza felé biccentett.
Ágas meghajolt ura előtt.
- Öregem, mit kezdenél nélkülem azzal a szarvassal? – Nyurga, vörös férfi vágta hátba Ágast. – Királyom, én is felségeddel tartanék.
- Köszönöm, Roland –a Király felé biccentett.
Rolandnak világos, kék szeme volt, akár a vízzel teli kristályüveg. Arcát és nyakát sűrűn pettyezték apró, barna szeplők. Hosszúkás állkapcsa szögletes állban végződött. Vékony ajkai szüntelenül huncut mosolyra húztak, szája szegletében halvány ráncok ültek.
A lovak türelmetlenül toporogtak, vad hajszákra, nem megfutamodásra nevelték őket.
- Uraim, én nem hiszek a nimfákban. – Merse hosszú, inas férfi volt. Vékony, sápadt arcának közepén arisztokratikus sasorr ült. Nem viselt sem bajuszt, sem szakállat. Rózsaszín állát simára borotválta. Tejfölszőke haját kék szalaggal fogta össze. Szeme két ködös kristály. Jáde és zafír. – Dajkamese! Természetesen én sem szándékozom elmenni. Nem tántoríthat el semmi, főként néhány ködös história.
A Király bólintott.
- Ha ez a pipogya mitugrász marad, nem szeretnék én lenni a kivétel – dörmögte Örkény tömött, fekete bajusza alatt. Nagy, izmos férfi volt. Bőre napbarnított, szeme és haja fekete. Délről jött. Az óceánok vadászai közé tartozott.
- És te, Lehel?
Lehel csendben ült a lován. Ő volt a vadászok közül a legidősebb. Töpörödött, ráncos emberke volt, talán még a Királynál is öregebb. Azonban vékony bőre alatt erős izmok dagadtak. Vastag szálú, dús szemöldöke sárga szemébe lógott, így soha senki nem tudta, hogy éppen mit gondol. Ősz üstöke búbján kopasz folt ült, fonatai fészekszerűen tekeredtek köré. Lehel keveset beszélt.
- Felség. Én már öreg vagyok, de végső erőmmel téged szolgállak!
- Lehel, emlékszem még, amikor gyermekként oktattál a vadászatra. Remek tanár voltál, most nagyszerű társam vagy. Nem kívánhatnék nálad hűségesebbet.
Egyeden volt a sor. Megvonta vállát, és csatlakozott a vadászokhoz.
Egyed korát lehetetlen lenne meghatározni. Könnyű, határozott mozdulatai fiatal tűzzel égtek, és sötétszőke tincsei közé sem keveredtek ősz szálak. De napbarnított, kemény arca és a fülétől egészen húsos ajkáig nyúló, rózsaszín seb hosszú évek keserűségét hordozta magában.
A király elégedetten vette tudomásul vadászainak döntését. - Ma éjszakára letáborozunk–Jelentőségteljes pillantást vetett Egyedre. – A szarvas biztonságban érzi magát a nimfák között, nem fog tovább menekülni. Hetven napja és hetven éjszaka üldözzük megállás nélkül, ránk fér a pihenés. És a szarvasra is.
Álmos, mindközül a legfiatalabb, szótlanul ült lován. Őt nem kérdezték. Minden bizonnyal ő is azt felelte volna, hogy a Királlyal tart. De őt nem kérdezték. Nem válaszolhatott. Nem mondhatta büszkén, hogy ő igenis van olyan bátor, hogy maradjon. Persze félt. Félt az úttól, az Erdőtől, a nimfáktól –hitte, hogy nimfák léteznek-, félt a vadászattól. Félt mindentől. Ő nem volt vadász, és a lovaglásban hamar elfáradt.
Alig múlt tizenhat éves. Az arca sima volt, csak az orra alatt és az állán pelyhedzett vékony, fekete pihe, amire rettentően büszke volt. Rövid haja mindig kócos volt, és sárgászöld szemébe lógott.
Fiatal volt, tapasztalatlan és esetlen. Mégis a vadászokkal tartott, a Királynak szüksége volt rá.
Álmos látó volt. A híres sámán, Göncöl egyetlen fia volt. Apja halála után a Birodalom szeme rá szegeződött. Sok év telt el, de képességei nem mutatkoztak. Egy nap azonban álmot látott. Göncöl visszajött hozzá a Túlvilágról egy hatalmas, ezüstszarvas kíséretében.
- Fiam! – szólt. – Eljöttem hozzád, mert a Királyunk veszélyben van. Nem fekete hadaktól kell tartanotok. Az ellenség nem a Birodalom falain kívül van, hanem egészen a belsejében. Halálos kór emészti Királyunkat. Meg fog halni. De te segíthetsz rajta. Itt van ez a szarvas. A Csodaszarvas. Az ő életével megváltható a Királyé. Eredj, tudasd vele! Vegyen maga mellé vadászokat, és eredjen a szarvas nyomába. Csak így maradhat életben.
- Merre keressük a szarvast? – kérdezte Álmos, de a sámán eltűnt.
Verejtékben úszva ébredt. Az álom foszlányai még nem tűntek el teljesen. Csizmát húzott, és szaladt a Királyhoz, aki az álmot meghallgatván fejét kezébe temette, és gondolkodott. Gondolkodott az álmon, gondolkodott a fiún, és gondolkodott a vadászokon. Újabb és újabb kérdések merültek fel. De válasz nem érkezett. Csak fájdalom. A mellkasába markoló elenyésző, ámbár nyugtalanító fájdalom. Magához hívatta a fiút, és Álmos az elkövetkezendő hat napban a hat vadász arcával álmodott. A Király felkereste ezeket a vadászokat, és megkezdődött a Nagy Hajsza. Attól kezdve Álmos minden nap álmot látott. Volt, hogy a sámán jött el hozzá, volt, hogy maga a Szarvas mutatta az utat.
- Persze, most letáborozunk, reggelre pedig bottal üthetjük a szarvas nyomát – jegyezte meg Egyed.
- Nem fog elmenekülni. A Nimfák Erdejében biztonságban érzi magát,tudja, hogy nem fogjuk bántani – válaszolta türelmetlenül a Király.
- És ha mégis elmenekül?
- Ez esetben, Egyed, valakinek itt kell maradnia, hogy őrködjön. Ágas, vállalod a feladatot? – fordult a Király vadászához.
A férfi bólintott, és a vadászok elindultak.
- Nem, Egyed, te nem jössz velünk. Te itt maradsz Ágassa – mondta a Király.
Egyed leplezetlen sértettséggel vette tudomásul a Király parancsát, és dühösen figyelte, ahogy a vadászok alakja egyre távolodik, ő pedig egyedül marad Ágassal a Nimfák Erdejében.
Hogy a sellőkirálynő enné meg elevenen ezt a nyamvadt Gportált! - ahogy Örkény mondaná. Írtam egy jó hosszú kis választ, formáztam meg minden, és elszállt.
-Ha valaki talál az éterben röpködni egy elveszett bejegyzést, kérem, jelezze!-
De nekifutok mégegyszer. Nem hagyom annyiban. Több kell, hogy engem eltántorítsanak a választól! Hm. Na!
Szóval. Kezdem az elején. Újból...
Lenore, nagyon szépen köszönöm, hogy többedszerre is átrágtad magad az irományomon! :) Tündér vagy! :)
Az elírásról. Nos, igen. Valamit mindig elírok. Kicsit vagy nagyon, talán ez a lelkiállapotomtól függ. (ebben valószínáleg sok elírás lesz, mert gportál úr felhergelt!) Ezért kell milliószor átolvasnom a dolgokat. Tényleg, el sem hinnéd, hogy amit feltettem, hányszor olvastam át, és még mindig van benne elírás, ellentmondás, nem jól szerkesztett mondat, hülye megfogalmazás. Igyekszem javítani.
Hangulat! Ennek rettentően örülök! Mármint, hogy számodra érződik a kakaó! :) (ez így értelmes? O.o)
A karakterek! Hát erről rizsáztam a legtöbbet az elveszett válaszban. Most legalább összébb szedhetem a gondolataimat, és értelmesebben fogalmazhatom meg, amit hosszú sorokon keresztül szándékoztam kinyögni. Lássuk!
Véleményem szerint egy történetben a karakterek mgeformáltsága a legfontosabb. Mert ha mindent tudsz róluk, akkor azt is tudod, hogy mit mondanak vagy tesznek egy bizonyos helzetben. (Ezért van meg több karalter előélete a fejemben vagy papíron töredékként.) Ha kiforrt karakterek, akkor már nem kell velük semmit sem kezdened, mert maguktól cselekednek. (Jó példa erre a pitonos fanficek sokasága, hiszen Piton egy igen erőp jellem, jó "vele dolgozni".)
És ha valaki, aki az előzőekben már hallotta vagy olvasta végig a kezdetleges történetemet, és megkérdezi, hogy "Jajj, miért ez a vége?" (nem lőttem le nagy poént, sejthető a vége, főként ha én írtam), akkor csak annyi a válaszom, hogy azért, mert máshogy nem történhetett volna. Mert nem erőszakolhatom meg a szereplőket, hogy cselekedjenek másképpen, mint ahogyan azt tennék.
Éppen ezért rémes, hogy a legkiforratlanabb személy az egész sztoriban leánykori nevén Lőrinc, vagyis új Ágasunk. Nem mindig tudok rajta kiigazodni. Majd idővel. Reméljük.
(És remélem, hogy ez a bejegyzés már elmegy...)