Avagy korlátlan meseömlés.
Nem tehetek róla. Akit egyszer elkap a megosztás láza, az már nem menekül. Hoztam egy újabb virtuális papírköteget. Már nem mondom, hogy hajszál választja el a tökélytől, mert tudom, hogy még nagyon sokat kell dolgoznom az egésszel. De! Ég bennem a csillapíthatatlan vágy, hogy megosszam veletek a történetet. Nem tudok tovább várni! És mindennél jobban szeretném, hogy megismerjétek az én nimfámat! Ott meg még ugye nem tartunk. De ne csüggedjetek, közel a nap! ;) Tegnap az Erőben munkálkodtam. Amikor Ágas és a nimfalány (itt még nincs neve) először találkozik. És ennek a pillanatnak tényleg tökéletesnek kell lennie. Mert ez mindennek a...a lényege!... a magyarázata! Úgy hiszem. Ebben a részben végképp rájött a vadászokra a beszélgetés. Igazából szinte csak magyaráznak. Tehát sok izgalamt ne várjatok, de talán kiderül egy s más. És persze haladunk Auróra felé. :) (Jut eszembe! Csipkerózsikával álmodtam! Ami reggel totális marhaságnak tűnt. Egy redőben találtam rá, a földön feküdt, és kezdett elszáradni, mint egy virág. Én meg próbáltam megmenteni, közben meg a lelke mellettem állt és bíztatott. Aztán gondolkodtam, hogy mi a jó fene lehet ez. És rájöttem! :D *kitörő tapsvihar* Csipkerózsikát Aurórának hívják! :D A többit is értem nagyjából. Aki akarja, megfejti. ;)) Illetőleg ebben a részletben felmerül nagyon jó barátom, Morzsa neve is. Mivel az ő kibontakozó története még csak a fejemben van, de legkedvesebb karakteremként tartom számon, úgy döntöttem, hogy elkezdem életre kelteni. Elég hozzá a neve is. :) Valamit még szerettem volna...de mit is? Most túlzottan örülök az én kis Morzsámnak. Egyszer elhozom nektel. Ja! És annyi, hogy köszönöm mindazoknak, akik eddig írtak kommentet. Rendesek vagytok! (Lenore és Béla. ;)) A továbbiakban is jöhetnek mindenféle agyament és értelmes kritikák. Már nem könyörgök, mert az megalázó és amúgy is meguntam. Jó olvasást! :D (Ja, és tujátok: Bővebben! Bővebben!)
Lehel visszatért a vadászok közé. Csendben letelepedett a helyére, jöttét senki sem vette észre. A vadászok mázsás fáradtságuk, éhségük és persze szomjuk enyhültével élénk beszélgetésbe kezdtek.
- Nem is tudom, hogy mikor ettem ennyit utoljára! – mondta Örkény elégedetten pödörve hosszú, sötétbarna bajuszát.
- Örkény, barátom, ezt úgy mondod, mintha még nem tetted volna tiszteleted Királyunk pompás lakomáin! – kacagott Roland.
- A kérdés egyáltalán nem az, uraim, hogy mennyit ettünk, hanem, hogy mikor ettünk utoljára! – tette hozzá Merse.
- Ej, mennyi panasz! – szólt Roland mosolyogva. – Királyunk legjobb vadászai közé emelt titeket. Részt vehettek az életéért folytatott hajszában, és ti csak siránkoztok, mint a fehérnép!
A vadászok nevettek.
- Nincs semmi bajom a napokon át tartó hajszával, sem a kialvatlansággal – hogy a vízi koboldkirály rúgná meg, rettenetesen kemény ez a föld! -, még a folyton korgó gyomrom miatt sem panaszkodnék, de otthon már biztosan nagyon vár az asszony – mondta Örkény, és visszaadta pipáját Lehelnek.
- Nem hinném, hogy rajtunk áll, mikor térünk vissza – tette hozzá halkan Álmos, aki idő közben magukra hagyta a bocsokat. – A Sorsunkat nem befolyásolhatjuk.
- Humbug! – vágta rá Merse.
- Fiacskám, mutasd csak meg nekem azt a sorsot, amit én nem befolyásolhatok! Előveszem a fejszémet, és egy nagyot suhintok a fejére! – Örkény a levegőben utánozta a mozdulatot.
- Ha ezzel azt akarjátok mondani – szólt közbe Roland -, hogy amit Álmos mond, az mind sületlenség, úgy nektek sincs a legjobb vadászok között a helyetek – azzal cinkosan a lesütött tekintetű Álmosra kacsintott.
- Jó, jó – mondta bosszúsan Örkény -, de ezek csak találgatások.
- Tegyük fel, hogy megöljük a szarvast. Meghal, ahogy az meg van írva – fűzte tovább Merse. –, de a Királyunk nem gyógyul fel. Akkor mihez kezdünk, uraim?
Lehel felkapta a fejét, mézszín tekintetét sötéten villantotta a férfire.
- Akkor legalább tudni fogjuk, hogy mi mindent megtettünk – válaszolta Roland türelmetlenül. – És jelölheted magad királynak.
Lehel felhorkant. Merse nem értette a viccet.
- Nem! Nem tettünk meg mindent. Mennyi szarvas élhet a világon? Ahány csillag az égen?
- Higgyétek el, jó szarvast követünk – mondta Álmos.
- Én elhiszem. Mint említettem, szeretném magam a legjobb vadászok sorában tudni, ahogy azt megálmodtad. Így hiszem, hogy ez a szarvas a mienk – Roland jókedve töretlen maradt.
- Ránk fér a pihenés – szólt végül Lehel. - Hagyjuk hát a gondokat egy másik napra!
A vadászok egyetértően bólogattak. A kis társaságra fáradt csend telepedett.
Mind a tűzbe meredtek. Az imént elhangzottak elgondolkodtatták őket. Lehet, hogy tényleg rossz szarvast üldöznek? Lehet, hogy csak az idejüket vesztegetik? És amíg ők egy bizonytalan álmot kergetnek, addig Királyuk… Nem, erre nem szabad gondolni. Küldetésük sikerrel jár. A kétely mégis lábat vetett minden vadász szívében.
- Kik azok a nimfák? – Álmos hangja halványan remegett a vadászok gondolatai közé...
- Még nem hallottál a nimfákról? – Merse döbbenten nézett a fiúra.
- Hát milyen meséken nőttél fel? – kérdezte Roland.
Álmos megvonta a vállát.
- A nimfák, kérlek alássan, az erdő fáinak szellemei. - Merse végigsimított rövidre nyírt, szőke bajuszán. Bár nem hitt a nimfákban, szerette az emberek tudtára adni, hogy ha valakit, hát őt éredemes kérdezni.
- Pontosabban ennek az erdőnek a szellemei – tette hozzá Örkény, bizalmatlan pillantást vetve az erdő vélt irányába.
Roland a parázs fényéhez hajolt, arcát megvilágította narancs derengése. Tekintetét végighordozta a társaságot.
- Ez a Nimfák Erdeje – hangját elmélyítette. – És ott lakik a Nimfák Királynője. És alattvalói, a nimfák.
- A mese szerint. Ezt feltétlenül hozzá kell tennünk – okoskodott Merse.
- Ők nem emberek – Roland figyelmen kívül hagyta társa megjegyzését -, nincs testük. Csupán szellemárnyak. A fák belsejében élnek. ( A leghatalmasabb fában él a Királynő.) Ott várnak – Roland elhallgatott.
- Mire? –kérdezte Álmos izgatottan. Térdeit mellkasához húzta, itta Roland szavait.
Roland szemei felcsillantak, fehér fogsora kivillant remegő ajka alól.
- Emberekre. Emberhúsra!
- Azt a mindenit! – kiáltott fel Örkény.
- Bizony, emberhúsra várnak.
- Barátom, ez badarság! – legyintett Merse.
Roland a szeme sarkából Mersére sandított.
- Hallottam egy történetet – folytatta. – Vadászokról szól. Pont olyan vadászok voltak, mint mi magunk. Vadászaton voltak. Medvére vadásztak. Vagy szarvasra. Már nem emlékszem. Egy nap tábort vertek. Valahol a Nimfák Erdejének közelében. – Roland hosszú szüneteket tartott. - Az is meglehet, hogy pontosan itt, ahol most mi ülünk. Gyanútlanul álomra hajtották fejüket. Az éjjel földöntúli zenére ébredtek. Megbabonázva indultak felkeresni a forrását. Az Erdőbe szólította őket a hang. Gyönyörű, aranybőrű nőkre leltek. Táncoltak, és énekeltek. Intettek a vadászoknak, hogy kövessék őket. És ó, a balgák engedelmeskedtek.
A vadászok lélegzetvisszafojtva várták a folytatást – még a kételkedő Merse is -, csak a tűz ropogása hallatszott.
- És aztán? – kérdezte Álmos. – Azután mi történt? Mi lett a vadászokkal?
Roland féloldalas mosolyra húzta száját.
- Mit gondolsz?
Álmos a fejét rázta.
- A nimfák a vadászokat egészen az erdő legmélyére csalogatták. Oda, ahol a Nimfák Királynőjének hatalmas, ősöreg fája áll. A Királynő előlépett a fából. – Roland rövid szünetet tartott, tekinetetét végigpásztázta a hallgatóságon. - És a nimfák élve felfalták a vadászokat.
- A rosszseb! – Örkény nagy puffanással leesett a farönkről, amin eddig ült. – Hogy a sellők anyja rúgná meg!
- Badarság! Humbug! – mondta Merse. – Én azt mondom, hogy ez az egész badarság.
- Azt hiszed? – kérdezte Roland visszahúzódva a tűztől.
Lehel a szájába vette pipáját.
- Azt bizony, uram. Üdvözlöm a drága édesanyját, a mese szerzőjét!
- Kikérem magamnak! Rágalom! – mondta hamiskás mosollyal Roland, bár nem szerette, ha édesanyját hasonló hangsúllyal emlegetik.
- És azt mivel magyarázza, uram, hogy tud erről a történetről, amikor a nimfák az összes vadászt felfalták?
- Há! – kiáltott fel diadalittasan Roland. – Egy szóval sem említettem, hogy mind odavesztek. Az egyiküknek sikerült elmenekülnie. Én tőle hallottam a történetet.
- Nocsak!
- Úgy bizony! Csöndes, furcsa fickó. És hiányzik az egyik keze.
- És ezt a rémhistóriát ő mesélte személyesen?
- Ahogy mondod!
- És melyik kocsmában találkozott ezzel a szerencsés flótással?
Örkény öblös nevetése betöltötte a tábort. Térdét csapkodta, szemét törölgette.
- Ez nagyon jó! – mondta.
Merse büszkén kihúzta magát. Lopva körbepillantott, de élcelődését csak Örkény díjazta.
- Nimfák csak a mesében léteznek – dünnyögte Örkény.
- Méghogy mese! – csattant fel Roland. – És a koboldok?
- Koboldok? Miféle koboldok? – kérdezte Merse.
- Azt mondjátok, hogy az is csak mese?
- Legenda, babona, mese… Ahogy tetszik, uram.
- Márpedig én személyesen ismerek egy koboldot.
- Persze! Igaz is, az lenne a csoda, ha valakit nem ismerne.
- Nem hiszed?
- Nem én!
- Pedig nyugodtan elhiheted. Akkora, mint egy kisgyerek, és pont olyan üstöke van, mint nekem – Roland mutatóujjával a vörös hajzatára bökött.
- Ez esetben, uram, mindent értek. Nem kobold volt az, amit látott, hanem tükör!
- Csak meg tudok különböztetni egy koboldot egy tükörtől!
- Kötve hiszem… - motyogta Merse.
- Hogy mondod?! – Roland kijött a béketűrésből, keze ökölbe szorult.
- Na és hogy hívják az ön koboldbarátját?
- Morzsának, kérlek.
- Morzsának? Ez fergeteges! Uram, régen nevettem ilyen jót!
- Hát, nevess csak! Nem az én bajom, hogy te a finom selyempárnáidon pihenteted a hátsó feled, mikor világot is láthatnál. – Roland kiegyenlítette a tartozást.
- Biztosíthatom róla, hogy a könyveim helyettesítik az ön felesleges kóborlásait. Hatalmas könyvtáram van, megközelítőleg kétszázezer kötettel.
- Barátom, nem akarlak megsérteni, de a könyveidet pont olyan unalmas, otthonülő emberek írják, mint amilyen te magad vagy.
Merse grimaszt vágott Rolandra, és nem szólt többet. Csatlakozott a vadászok csendjéhez.
- Jó éjszakát! – mondta végül Roland. – Aztán meglátjuk, hogy melyikőtök álma lesz zavartalan – tette hozzá gúnyosan, és magára húzta köpenyét.