Megint csak gyors leszek, mivel már úton kéne lennem, de a napi vadászadagotok nélkül nem megyek sehova. Mindenek előtt azonban szeretném megköszönni a tegnapi napot Nikinek. :) Nagyon jól éreztem magam, és remélem, hogy még többször beiktatunk íródeákos-antikváriumos-sétálós napokat. :) Hajtűkanyar! A mai részlet. Szóval nem túl eseménydús. Milyen meglepő! Ígérem, hogy már csak egy kicsit kell bírnotok a valamiért fontos, de eseménytelen részleteket, mert elmondom, hogy Ágas visszatér az Erdőbe, és onnantól...vége mindennek! vagyis elkezdődik a történet. :) Ezen kívül még egy részlet lesz, ami aaannyira nem érdekes, aztán tényleg belecsapunk a lecsóba. :) Addig is gyűrjétek le! :) (És elmodonanám, hogy nem ez a végleges verzió, mert azt szeretném, hogy ezek a kevésbé érdekes részek is élvezhetőek legyenek, ahhoz viszont még kell velük pepecselnem. Viszont annyira szeretném már, hogy megismerjétek Aurórát...! :))

 - Álmos! - A fájdalom megszűnt, a fény kialudt. Csak a reggel párás sugarai cirógatták csukott szemhéját. Pislogott párat. A földön feküdt, és Roland hajolt fölé, egészen közel, és Álmos látta halvány nevetőráncait, arcának kusza, barna pöttyeit, ami a fiút mindig a tiszta, csillagos égre emlékeztette és a kék szemében bujkáló különös, gyémántfényű tengerhomályhoz hasonló derengést. Álmos már régebben észrevette, hogy a férfinek is vannak rossz pillanatai, de az őt körüllengő ártatlan, szinte gyerekes báj mindig vidámnak láttatja. Most is így volt, bár szeplői elsápadtak, halvány szemöldökei riadt ívbe ugrottak homlokán, Álmost mégis megnyugtatta közelsége.

 Roland gyengéden ütögette az arcát, hogy magához térjen.

.– Álmos! – szólongatta.

 A fiú ködös tekintete Roland arcán mélázott. Kitisztította látását, és férfire mosolygott. – Jól vagyok – mondta.

  - Végre! Már azt hittem, hogy látó nélkül maradunk – Roland megkönnyebbülten felsóhajtott. - Akkor aztán bottal üthetjük a szarvas nyomát- heccelődött.

 Álmos felült. - Mi történt? – kérdezte. Gyengének érezte magát. A keze remegett, a lába pedig túl erőtlen volt, hogy elbírja. Inkább ülve maradt.

 - Ezt kérdezhetném én is – Roland egy kulacsot nyomott a kezébe. – Igyál!

 A víz nem volt friss, de Álmosnak jólesett. A bénultság tagjaiban múlni kezdett.

 - Jobb? Még mindig nagyon sápadtnak tűnsz – állapította meg Roland. - Láttál valamit? – kérdezte óvatosan.

 - Nem. Semmit. – Álmos meglepődött, hogy nem akarja elmondani az igazat a férfinak. Talán semmi köze hozzá. Talán csak felesleges lenne róla beszélni, hiszen ő sem tudja pontosan, hogy mit látott.  - Minden rendben. Tényleg. Azt hiszem valami bujkál bennem, talán csak elfáradtam. Megszédültem, és elestem. Ennyi az egész.

 - Úgy látszik ez fertőző – jegyezte meg Roland csípősen. – A Királyunk sem érzi magát valami fényesen.

 - Hol van? – kérdezte Álmos.

 - Valahol az erdőben kószál, ma még nem láttam.

 Álmos gyomra összeugrott. Vissza kéne mennie, hogy megnézze, hogy van, de félt a Király haragjától.

 - Jut eszembe – Roland az ajkába harapott -, a medvéid, nos, eltűntek.

 Álmos megvonta a vállát. Nagyobb gondja is van most a medvéknél. Ő megtett értük mindent, ha elmentek, hát elmentek.

 – Gyere, fiú, felsegítelek. Mi vagyunk soron az őrködésben, leváltjuk Ágas barátomat és azt a bumburnyák Egyedet.

 Álmos megkönnyebbült. Egyrészt mivel nem kellett a Király nyomába erednie, másrészt nem kellett elviselnie a vadászok felé irányuló szánakozó vagy éppen dühös pillantásait. Tudta, hogy nem szeretik. Azt is tudta, hogy a legtöbb vadász őt okolja a Király betegségéért, hiszen ő volt a rossz hír hozója. Ezen kívül a kezében volt a sorsuk. Azt tették, amit Álmos megálmodott. De Rolandot szerette, ő soha nem ártott neki, és ha alkalma volt rá, mindig megvédte a rossz nyelvektől. Hálásan karolt a férfiba.

 A tölgyerdő már nem tűnt olyan ijesztőnek, mint az éjjel. A fák barátságosan nyújtóztak barna, vörös és sárga köpenyükben, csupaszabb ágaik átengedték az ég tetejére kapaszkodó Nap gyenge sugarait. Jó idő volt, ez ritkán mondható el ilyenkor, amikor már az ősz is pihenni készül.

 Roland a Völgybe vezető úton kardjával vágott friss ösvényt a meztelen cserjék között, amik ruhájukat már mind a földre dobták, és arról mesélt Álmosnak, hogyan tájékozódhat az erdőben fényes nappal vagy éjszaka hogyan hívhatja segítségül a csillagokat.

 - Az egész égbolt egy hatalmas térkép – magyarázta. – Nappal nem sokra mész vele, kivéve persze, ha az időt akarod meghatározni, de éjjel a csillagok szinte szólnak hozzád, hogy hé, öreg, erre menj!

 Álmos nem figyelt Rolandra, szavait tompán hallotta. A látomásán gondolkodott, mégis úgy tett, mintha a férfi minden szavát értené, bólogatott, a nagyobb szünetekben egyetértően vagy csodálkozva hümmögött.

 Bő fél óra alatt érkeztek a Völgybe, Egyed várta őket.

 - Hol van Ágas? – kérdezte Roland, gyanakvóan mérte végig a férfit.

 Egyed megvonta a vállát. – Sétál. – Széles, gonosz vigyorra húzta száját. – Talán felfalták a nimfák. Akkor legalább nyugtom lenne tőle.

 Álmos megborzongott, de a következő pillanatban feltűnt Ágas. Tekintetét a földre szegezte, egy hosszú fűszálat lóbált maga mellett.

 - Sajnos nem volt igazam – mondta Egyed, vállára vette tarisznyáját, tegezét, és lovát, Sárkányt, száron vezetve visszaindult a táborba.

 - Barátom! – Roland széttárta karját, hogy üdvözölje Ágast. – Ez a köpönyegforgató – szemével Egyed távolodó alakja felé bökött – már azt terjesztette, hogy nimfák reggelijeként végezted.

 Ágas felkapta a fejét. – Á, Roland, csak sétáltam egyet. Jól esett egy kis séta a sok lovaglás után. – Holló egyetértően felnyerített, gazdája elé ügetett.

 - Ezen a reggelen úgy látszik, mindenkinek kóborolhatnékja van – Roland szeme sarkából Álmosra sandított, de célzását egyikük sem értette. – Viszont ha már szóba került a reggeli – Roland összedörzsölte tenyerét, és tarisznyájából elővette az úton lőtt mókust. Farkánál fogva lóbálta a levegőben. – Meghívhatlak egy mókusbecsináltra?

 Ágas a fejét ingatta. – Köszönöm, barátom, azt hiszem, kihagynám – mosolygott.

 - Pedig a fentieknél csak medvét ehetsz – kacagott Roland.

 - Medvét? – Ágas elképedt. – Medvét mondtál?

 - Azt, barátom, medvét! Mégpedig egy nőstény barnamedvét. Micsoda küzdelem volt! Látnod kellett volna. Mi több, részt venni az elejtésében! Nem volt könnyű, azt megmondom, de micsoda küzdelem! Micsoda küzdelem! Merse meg én csak lőttük rá a nyilakat, de meg sem kottyant neki, leppattantak a hátáról. A vén Lehel úgy lecsapta a bestia mellső lábát, mintha csak fát aprított volna, aztán a Király! Hű, az nem volt semmi! Mindenki azt hitte, hogy meghalt, amikor rázuhant az a nagy dög, aztán halljuk, hogy minket hív, hogy emeljük le róla a medvét. Beleállította a tőrt a szívébe!

 - Jobb lesz, ha Egyed után indulok, nem tudom az utat a táborba – mondta Ágas szórakozottan.

 - Hiszen csak követned kell az ösvényt, amin jöttünk. – Roland csodálkozása azért volt olyan nagy, mert ami egy egyszerű embernek láthatatlan – ez esetben az általuk taposott ösvény – egy vadász érzékeinek nem okozhat gondot.

 - Igazad van, igazad van – bólintott Ágas. – Én mégis Egyed után mennék. Jobb, ha rajta tartom a szemem – mondta. Ezzel Roland is egyetértett.

Ágas intett barátinak, és Hollóval elindultak az Arany Hegy irányába.

 Álmos tétovázott. Rolandra pillantott, aki eközben a fűbe ült, és egy vidám nótát dalolva a mókus megnyúzásához kezdett. A fiú Ágas után eredt.

 - Ágas!

 - Igen? – Ágas visszafordult.

- Szóval, van itt valami – kezdte. – Lehet, hogy lényegtelen, de úgy érzem, hogy tudnod kell. – A szavak nem akaróztak a szájára jönni, nem tudta, hogy hol kezdje. – Én reggel – folytatta – az erdőben sétáltam. – Ágas figyelmesen, türelemmel hallgatta. Így még nehezebb volt. – És akkor láttam valamit.

- Mit láttál? – kérdezte Ágas minden kíváncsiság nélkül, csupán udvariasságból, hogy továbblendítse a beszélgetést.

 - Bocsok – mondta végül Álmos. – Bocsokat. Elfelejtettem a bocsokat – hadarta, hiszen lényegtelenné vált, amit mond, tudta, hogy képtelen beszélni a látomásáról Ágasnak, azonban valamit mondania kellett. – Magukra maradtak, és most úgy tűnik, hogy elkóboroltak.

 Álmos meglepetésére Ágast érdekelték a hallottak. – Bocsok? – kérdezte. Három medvebocs?

 - Úgy van. Anya nélkül maradtak, és úgy gondoltam, hogy ha már megöltük… szóval megölték, akkor a bocsokat legalább… érted. Szóval ha megtalálnád őket… És, Ágas, köszönöm!– vágta rá Álmos, és visszaindult Rolandhoz a további kínos pillanatok elkerülése végett.

 Nem volt elég erős. El akarta mondani Ágasnak a látomását, valami mégis visszatartotta. Talán félt, hogy a férfi kineveti, hogy nem veszi komolyan. Elvégre a vadászok előszeretettel néznek át rajta, miért pont ő lenne a kivétel? Igaz, mindig jól bánt vele. Álmost jobban nyugtalanította a gondolat, hogy látomása valóban fontos lehet Ágas számára. Eldöntötte, hogy legközelebb elmondja. Addig pedig a férfi legalább előkeríti a bocsokat. A három medvebocsot.

 Ő nem említette, hogy hárman vannak.