Ne tessék megijedni, senkit sem szeretnék megfosztani a napi adagjától. Ha is hoztam vadászt meg bocsokat! (Mindenki kedvencét, a bocsokat! Lehet, hogy inkább róluk kéne írnom egy külön történetet, az talán népszerűbb lenne. :D) Ma agyaltam és boltban jártam. Tudni illik, ma van anya szülinapja. Hányadik? A 24. Szóval vettem filmet, sütit, chipset, illetőleg koktélt készülök készíteni. (Szurkoljatok!) Ez lesz a nagy mutatvány. :) A szobámnak sen ártana egy kis takarítás. Telán nekem sem, bár ebben nem vagyok teljesen biztos. Ma ennyi a nagy közlésem. Olvassatok! Mindent, ami a szemetek elé kerül. Vagyis a lenti szöveget is! :D ;) (Izé, és tippelni is lehet, hogy mi fog történni. :))

 Ágas könnyen megtalálta a tábort a letört cserjeágak és a letaposott avar nyomán. A vadászok már ébredeztek. Holmijukat a kialudt tábortűz köré szórták, tarisznyáikon a vizslák ugrándoztak, lovaik a száraz falevelek közé túrtak orrukkal füvet keresve.

 Merse kinyújtott karokkal guggolásokat végzett, Lehel pipáját tömte, Örkény fát aprított, Egyed céltalanul lézengett a fák között.

 Ágas megpillantotta a híres barnamedve véres, roncs testét a barlang szájánál. Szíve elszorult, de elkergette aggasztó gondolatait.

 - Merre van a Király? – kérdezte.

 Merse megrázta a fejét, és Örkényre pillantott.

 - Kószál – mondta az, és mutatóujjával saját halántékára bökött.

 - Gondolkodik – vágta rá elfojtott indulattal Lehel.

 - Értem, és mi lesz a reggeli? – kérdezte Ágas, hogy más témára terelje a szót. Nem csak Lehelt érintette rosszul, ha Királyukról megvetően beszéltek.

 - Reggeli? Jóformán ki sem pihentük a vacsoránkat, és önnek máris a reggelin jár az esze? – Merse fekvőtámaszokat végzett.

 - Már aki! Részemről be kellett érnem a saját elemózsiámmal, nekem nem volt alkalmam veletek vacsorázni.

 - Igaz, ami igaz. A vacsora óta már én is megéheztem – tette hozzá Örkény, baltáját letámasztotta, és megtörölte izzadt homlokát. Hogy is szokták mondani? A testről meg az ép lélekről?

 - Ép testben ép lélek – sietett a válasszal Merse.

 - Úgy van. És az üres gyomorban… - Örkény szemöldökét ráncolva gondolkodott – nos, abban nincs semmi! – azzal elővette tarisznyáját, hogy az előző esti vacsora maradéka után nézzen.

  - Ez igazán elmés – jegyezte meg Egyed egy fának dőlve. Kellő távolságot tartott a többi vadásztól, onnan figyelte őket.

 - Ez üres! – Örkény feltartotta tarisznyáját. Tényleg üres volt, csupán pár szem morzsa hullt belőle a földre. –Ez nem lesz így jó! – összehúzta kócos, fekete szemöldökét, elővette tőrét, és a medvéhez lépett. – Egy ideig elleszünk ezzel.

 - Inkább el kéne temetni – Ágas maga sem értette, hogy miért mondta ezt.

 - Meg vagy te húzatva? Itt a jó kis medvehús, mi meg hányjunk rá földet? No persze, nem te dolgoztál meg érte. – Örkény munkához látott.

 - Ebben igaza van. – Merse is Örkény pártjára állt.

 Lehel látszólag nem ellenkezett.

- Vadásznunk kéne. Ezzel nem húzzuk sokáig - mondta Örkény. - Öregem, erre már nem lesz szükséged. – A férfi a medve arcába mosolygott, ahogy megszabadította bundájától, és ettől a hideg rázta Ágast.

 - Vadásznunk! Az! A szarvasra – mondta Merse.

- Menj csak! – csattant fel Egyed. – Menj, ha meguntad az életed! Rohanj egyenesen a nimfák karjába!

- Badarság… - motyogta Merse, de kerülte a férfi tekintetét.

- Fel kéne gyújtani az egészet! – folytatta Egyed. – Akkor legalább nem kéne a nimfáktól tartanunk, és az a szarvas is megdöglene.

 - Megölnéd a nimfákat? – kérdezte Ágas felháborodottan.

 - A szarvassal együtt. A Királynak nincs sok vissza, és ha halogatja a vadászatot, azzal csak az életét rövidíti.

- Ne beszélj róla így! – csattant fel Ágas. – A Királyunk erős, és meg fogjuk váltani az életét! Erre itt és most megesküszöm neked.

- Ez nem egyszerű betegség. – Egyed az égnek emelte tekintetét. – Vakok vagytok! Vakok és ostobák! Nem érdemes rátok vesztegetnem az időmet – egy utolsó pillantást vetett a vadászokra, és eltűnt a fák között.

 - Engem az sem érdekel, ha átok! De ha igaza van, és a Király csak úgy maradhat életben, hogy megöljük azt a szarvast, akkor nem értem, hogy miért vesztegetjük itt az időnket – mondta Merse.

 - Majd ha eljön az ideje, fiam, akkor a nyomába eredünk – válaszolta Lehel egy füstkarika mögül.

 - Örkény, nekem adnád a medve fejét? – kérdezte hirtelen Ágas.

 - A fejét? – Örkény éretlenül nézett rá. – Minek neked a feje?

 - Ne érdekeljen az téged!

 - Hát itt mindenki megbolondult? – Örkény magában dünnyögött és morgott, de megtette, amit Ágas kért, levágta a medve fejét.

  Ágas magához szorította a medve véres, bűzlő koponyáját, emlékébe idézte bús tekintetét és leküzdötte undorát. Méltó helyre akarta temetni a tetemét. A hegyoldalon felfelé indult, nem volt könnyű feladat a súlyos medvefejjel hegyet mászni, de Ágas úgy érezte, hogy az álma után csak így nyugtathatja meg felkavarodott lelkét.

 Egy apró tisztásra bukkant, amit gyors folyású patak szelt át. Megjegyezte a helyet, hogy visszatérve friss vízzel tölthesse meg kulacsát, majd követte a patakot. A hegyoldal egyre jobban emelkedett, a fák ritkulni kezdtek. Ágas a hegyből kiszökellő, sima részhez ért, innen, mint egy teraszról, rá lehetett látni az Arany Hegy alacsonyabban fekvő részeire; a tölgyerdő első fáira, a Senki Völgyére és a nappali fényben tündöklő Nimfák Erdejére.

 Ágas úgy érezte, megtalálta a megfelelő helyet. Kardjával lyukat vágott a puha földbe, belehelyezte a koponyát, betemette és egy sziklát gördített a földhantra.

 Elfáradt, ingét az állat vére áztatta és piszkos volt, mindazonáltal mély megelégedést érzett. Leporolta tenyerét és a Völgybe tekintett. A Nimfák Erdeje, mint vészjósló álomkép állt előtte. Vajon az erdőben tett látogatása tényleg csak álom volt? Mégis mi magyarázza, hogy tudott a medvékről? Véletlen. Látomás.

 - Fiam! – fáradt, meleg hang térítette megához. Ágas megfordult.

 - Királyom! Nem hallottam, hogy jössz, bocsáss meg! – Ágas meghajtotta a fejét.

 - Nem tartozol bocsánatkéréssel. Látom, téged is elbűvölt a Nimfák Erdeje – szemében a megértés fénye csillant. – Nehéz ellenállni a szépségnek, de nem lehetetlen. – A Király szünetet tartott, merengve fordult a Völgy felé. – Remélem jól telt az éjszakád – folytatta. – Neked és Egyednek. Érdekes fiú, bevallom, titkon abban reménykedem, hogy sikerül megszelídítened. – Talán a Király maga sem tudta, hogy milyen nagy horderejű dolgot említ meg Ágasnak, hiszen ettől a pillanattól kezdve Ágas szent kötelességének érezte Egyed megváltását. 

 – Nem láttatok semmi szokatlant az éjjel? – a Király Ágasra emelete tekintetét.

 Ágas megrázta a fejét, mielőtt kicsúszhatott volna a száján az igazság. – Nem Felség, nem láttunk semmit. Nyugodt volt az éjszaka.

 A Király bólintással nyugtázta Ágas válaszát. – Jól van fiam – mondta, és hátat fordított a vadásznak. Hosszú, csontos ujjait végigfuttatta a medve fölé emelt sírkő repedésein, zöld moha- és zuzmótakaróján. Ágasnak összeszorult a gyomra. A Király végül levette a kezét a szikláról, úgy látszott menni készül, de ekkor Ágashoz fordult. – Miért temetted el a medvét? – kérdezte.

 Ágas megdöbbent. – Felség, a falumban ezt így szokás. Amit elveszünk a Földtől, ilyenformán adjuk neki vissza.

 Ágas mindennél jobban tisztelte a Királyt, nem szívesen hazudott neki, de úgy döntött, hogy megtartja a titkát.

 Ágas kerülővel tért vissza a táborba. Jó idő volt, és nem vágyott társaságra. Az ősz színeit csodálta, közben egyre csak a nimfa és a medvecsalád járt a fejében. A patakhoz érve megmerítette a friss vízében tenyerét, megmosta az arcát és ivott belőle. Hideg volt és édes. Fenekén nyüzsgő állatvilág élt a hullámokba kapaszkodó hínárok és az apró szemű békalencse között; narancssárga és ezüst pikkelyes halak, bütykös hátú varangyos békák, vörös rákok, fürge vízi rovarok.

 Hangos csobbanás hallatszott. Ágas felkapta a fejét, a hang irányába nézett. A patak lejjebb fekvő szakaszán három medvebocs halászott. A férfi tett feléjük néhány óvatos lépést, úgy tűnt, nem különösebben érdeklődnek az ismeretlen iránt. Két lábra állva figyelték a patak fénylő szalagját, amely medvének való ételt szállított feléjük. Mancsukkal le-lecsaptak, de halat nem sikerült fogniuk. Mikor Ágas néhány lépésnyire közeledett hozzájuk, ráemelték fekete tekintetüket.

 - Gyertek! – mondta Ágas. – Nem bántalak titeket. Én megvédelek titeket a vadászoktól. Nem hagyom, hogy édesanyátok sorsára jussatok.

 A legnagyobb medve oldalra billentette a fejét, mintha azt kérdezné tőle, hát te nem vagy vadász.

 Ágas erre nem tudott mit felelni. – Megpróbálom enyhíteni társaim bűnét. – Tarisznyájába nyúlt, száraz húsdarabot vett elő, és a medvék felé hajította. Azok megriadtak, és bukdácsolva menekültek a feléjük guruló rózsaszín kavics elől.

 - Ne fussatok el! Ételt hoztam nektek – újabb húsdarabot nyújtott a bocsoknak. – Gyertek csak! Gyertek!

 A bocsok tétován megindultak Ágas felé. A férfi dobott még nekik a húsból. Megszimatolták a darabkákat, és mohón falni kezdték.

 - Látjátok, jót akarok nektek.

 A bocsok befejezték a falatozást. Teli pocakkal, elégedetten nyúltak el. Hagyták, hogy Ágas megsimogassa a hasukat, mancsukkal játékosan felé kaptak.

 - Nem adok nektek nevet – mondta. – Tudom, hogy egyszer majd el kell válnunk, és ez csak megnehezítené a búcsút.

 A bocsok egészen a tábor határáig kísérték, de tovább nem akaródzott menniük. A férfi csak később értette meg. A barlang előtt tűz égett, lángjai magasra csaptak, sötét, gomolygó füstje a legyőzött medve húsának szagát árasztotta, betöltötte az eget, eltakarta az őszi Nap hervadó fénykoszorúját.