Gyula ugyan olyan kisfiú volt, mint a többi. Szeretett tócsákban ugrándozni, gilisztát majszolni, apa bicskájával játszani, csúzlit faragni, ebéd előtt kakaós csigát enni, egyszóval mindent, amit nem volt szabad. Minden vonzotta, amire anya azt mondta, „Gyula, tilos!”. Hiába próbált szót fogadni – mert próbált ő -, nem ment. Ösztönösen vonzották a tiltott tárgyak, szavak vagy tettek. Úgy érezte, fel kell fedeznie a világot, ki kell próbálnia mindent, maga eredt a miértek nyomába. Miért ne ugorjak tócsába? Miért ne egyek gilisztát? Miért nem játszhatok apa bicskájával? Az anyai szó – a „csakok”, „mertek” és „mert megmondtamok” -, nem elégítette ki kíváncsiságát. A lakás csatatérré vált. Gyula nyomán vázák törtek, könyvek szakadtak, bútorok estek szét. Anya alig győzte eltakarítani a romokat, és Gyulát szidni.

 De Gyula édesanyja ugyan olyan anya volt, mint a többi. Estére megbékélt. A fürdő illata, a friss lepedő könnyű érintése, a csillagok mosolya mind békét hoztak a kis lakásra. Gyula elégedett volt munkájával, mindent megkóstolt, megérintett, mindent kipróbált, amit reggel eltervezett. Fejét párnájába fúrta, úgy várta anya esti meséjét.

 - Ma miről mesélsz? – kérdezte izgatottan.

 - Türelem, mindjárt megtudod – mondta anya, és végigsimított Gyula homlokán. 

 Ez is ugyan olyan mese volt, mint a többi. Az aranymadárról szólt.

  - Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranymadár. Ez az aranymadár olyan madár volt, mint a többi.

 - De aranymadár volt, igazi arany, ugye?

 - Igen, arany volt, de a csodája nem csak ebben állt. Az aranymadár a boldogságot hordta a szívében. Hatalmas boldogságot, akkorát, hogy neki egymagának sok volt. – Anya hangja álomba ringatta Gyulát, de a kisfiú kíváncsisága küzdött az álom ellen.

 - Úgy tartották, hogy akinek sikerül megszelídíteni az aranymadarat, az szert tehet a boldogság felére.

 - Miért csak a felére? – ásította Gyula.

 - Mert ez az aranymadár igazi csodája.

 Gyula nem hallotta a mese végét, de az álom és a valóság közötti cérnavékony határon egyensúlyozva látta az aranymadarat. Apró volt, gyerekökölnyi, cinegeforma. Gyula utánakapott, és elaludt.

 Teltek, múltak az évek, és Gyula ugyan olyan fiatalember lett, mint a többi. Kalapot hordott, öltönyt viselt, cigarettázott, kávéházakba járt, alkoholt ivott és szerette a nőket. Többé nem kereste a miérteket, egyedül a most számított. Éjjel élt, nappal álmodott. Nagy álmai voltak, hatalmasak, de ahogy a nők, úgy jöttek ezek is, aztán szótlanul, halk léptekkel mentek.

 Egy napon, ugyan olyan napon, mint a többi, Gyula szokás szerint végigsétált a főutcán, kalapját ferdén csapta a fejére, kézében sétabotot lóbált. Tavaszodott, a fák körülötte apró, rózsaszín rügyeket bontogattak, és minden madárszótól volt hangos. Gyulának jó napja volt, ugyan olyan jó, mint a többi. Megbámulta a kirakatokat, a férfiak ruháit és a csinos nőket. Akkor akadt meg a tekintete a csöppnyi aranyfolton. Egy fa legfelső ágán ült. Csak egy pillanat műve volt az egész. Gyula odakapta a tekintetét, és az már el is tűnt. Az esemény felzaklatta, maga sem értette, hogy miért. Délután nem ment el a kávéházba, este nem csavargott a barátaival. Otthon ült, maga elé meredve, emlékei közt kutatva. Végül arra jutott, hogy ez is csak egy ugyan olyan pillanat volt, mint a többi. El is felejtette.

 Egy kávéházban ült –ugyan olyan kávéházban, mint a többi-, végigböngészte a külföldi újságokat, még azokat is, amelyeknek nyelvét nem értette. Elvégre megtehette, volt elég ideje és pénze a semmittevésre. Az ablakba galambok szálltak, a muskátlik között turbékoltak, Gyula csak fél szemmel látta, ahogy közéjük szállt egy aranymadár.

 - Uram, ön is látja? – ragadta meg asztalszomszédja könyökét.

 - Hogy képzeli? – a férfi értetlen felháborodással mérte végig. Gyulát ez nem zavarta.

 - Látja? Látja ön is az aranymadarat? – Gyula az ablak felé bökött, de csak galambok turbékoltak a muskátli közt.

 A férfi felnevetett. – Bolond! – legyintett.

 Gyulának eszébe jutott a mese az aranymadárról, amit még gyerekkorában az anyjától hallott. A végére mégsem emlékezett, nem is nagyon érdekelte, de egy hang koponyája leghátsó szegletéből válaszokat követelt. Gyula meglátogatta az édesanyját, hogy enyhítse a hang étvágyát, hogy végre pontot tehessen az ügy végére, és élhesse tovább megszokott életét.

 - Anyám, emlékszel arra a mesére? – kérdezte a töpörödött, ősz asszonyt.

 - Miféle mesére? – Idős volt, nagyot hallott, a látása sem volt már a régi, de anya volt, ugyan azzal a szeretettel nézett fiára, mint Gyula gyermekkorának közös estéin.

 - Az aranymadárról.

 Anya elmosolyodott. – Miért kérded? – Gyula elé kávét és süteményt tett.

 - Eszembe jutott a minap, de a végét sehogy sem tudom felidézni. Mondd, te emlékszel még rá?

 - Halványan – és Anya újból elmosolyodott.

 - Mi hát a vége?

 - A vége?

 - A vége.

 Anya a fejét ingatta. – Hiszen nem a vége a fontos. Soha nem a vége a fontos.

 Gyula nem értette. Egy történetnek a vége a legfontosabb. Akkor derül fény mindenre.

 - Megfogta végül valaki az aranymadarat? Hozzájutott a boldogsághoz?

 - Az aranymadár! – sóhajtott fel anya. – Az apád hogy szerette ezt a mesét.

 Gyulát nem érdekelte, hogy mit szeretett az apja, vagy mit nem, egyszerűen csak a történet végére volt kíváncsi.

 - Türelem, mindenekelőtt a türelem. Ez az, ami fontos.

 Gyulának elfogyott türelme, nem értette anya ködös utalásait, merengéseit a múltról. Megköszönte a kávét, csókot nyomott anya homlokára, és elégedetlenül távozott. A hang továbbra is válaszokat követelt.

 Eleredt az eső, kövér cseppek kopogtak az ablakon. Gyula íróasztalánál ült, fejét karjára hajtotta, onnan figyelte a szürke eget. Napjának minden percét az aranymadár meséje töltötte be. Kényelmes élete felborult, mert hiányzott a mese vége.

 Nem tudta biztosan, hogy ő képzelte oda, vagy az aranymadár csakugyan megjelent az ablakában. Az eső elől menekült ide, megrázta ázott aranytollait, nyakát behúzta, úgy toporgott.

 - Te vagy az aranymadár, mi? – kérdezte Gyula. Gyerekes gondolatait gúnyolta, az aranymadarat gúnyolta. Aztán –maga sem érette, hogy hogyan és miért – kinyitotta az ablakot. Az aranymadár boldogan csiripelve szállt be, egy könyvkupacon foglalt helyet. Gyula sokáig figyelte a madarat, magát győzködte éppelméjűségéről.

 - Hol van a boldogságod, aranymadár? – kérdezte.

 Az aranymadár felreppent, vállára szállt, és apró fejét Gyuláénak döntötte. Gyula soha nem érzett ehhez hasonlót azelőtt. A szíve melegséggel telt, örömében sírva fakadt.

 - Ne hidd, hogy könnyű a boldogságom – mondta az aranymadár. - Egyedül kell elbírnom.

Gyula úgy érezte, ha nem lehet övé ez a boldogság egészen, abba belehal. Az aranymadár után kapott, de az megriadt, és kirepült az ablakon. Gyula még sokáig sírt.

 Másnap elmesélte a barátainak. „Bolond!” – mondogatták, vagy „Úgy látszik, neked jobb estéd volt, mint nekünk!” – és cinkosan összekacsintottak.

 - Nem értitek, az aranymadár volt, tényleg az volt!

 De a többiek csak nevettek.

 Gyula megértette, hogy a barátai nem fognak hinni neki, amíg foglyul nem ejti a madarat. Ablakát kitárta, ha jött az éjszaka, eső vagy tűző nap, akkor is úgy maradt, az aranymadarat várva. Nem volt se éjjele, se nappala, az eget fürkészte, az aranymadarat várta, biztos volt benne, hogy vissza fog jönni. De akármennyire is vágyott rá, megunta a várakozást. Visszatért a régi életéhez, és ajtaján nők érkeztek. Az ablakot bezárta.

 - Boldog vagy? – kérdezte Margit, és átkarolta a nyakát.

 Gyula nem tudta, mit feleljen. Boldog volt? Talán. Fontos ez?

 - Igen – válaszolta végül. Cigarettára gyújtott.

 - Én nagyon boldog vagyok – mondta Margit. – Szinte el sem bírom!

 Gyulának kiesett a cigaretta a kezéből. Meztelen talpával eltaposta, nehogy tüzet fogjon a szőnyeg.

 - Menj el! – mondta.

 - Hogyan? – Margit értetlenül nyúlt Gyula válla után.

 - Menj el! Nem vagyok boldog.

 - Hiszen az előbb azt mondtad…

 - Igen, azt mondtam! Hazudtam, sajnálom – tette hozzá.

 Margit felöltözött, és elment.

 Gyula sokáig ült az ágy szélén. A lemenő nap sugarai vörösre festették a szoba árnyait.

 Az aranymadár pedig felszállt Gyula ablakából, és nem jött vissza.

 Gyula kitárta az ablakot, és várt. Nagyon sokáig várt, talán évek teltek el, talán csak hónapok, de az aranymadár nem jött. Aztán megunta a várakozást, és tovább élte régi életét, de az ablakot nem csukta be.

 Az a délután is ugyan olyan délután volt, mint a többi. Elfáradt, fárasztotta a semmittevés, az üres szavak, értelmetlen cselekedetek. Táskáját az ágyára hajította, és egy könyvért nyúlt… akkor látta meg az aranyszemű lányt az ablakában. A párkányon kuporgott, és sírt.

 - Fáztam, és te nem nyitottál ablakot – mondta.

 Gyula összezavarodott. Meg akarta kérdezni, hogy ki ő, és mit akar, miért nincs ruhája, és miért ül az ő ablakában. Aztán hirtelen mindent megértett.

 - Vártalak, és nem jöttél – mondta.

 - Fáztam – ismételte az aranyszemű lány -, és te nem nyitottál ablakot.

 - Nem tudtam, hogy itt vagy. Vártalak, nagyon sokáig vártalak.

 - A szomszéd fiú ablakán kopogtattam. Ő nem tudta, hogy ki vagyok, és hogy miért olyan nehéz a szívem, de kinyitotta az ablakot. Felmelegedhettem, ennem és innom adott.

 - Akkor miért nem maradtál ott? – vetette oda Gyula.

 - Hiába nyitotta ki az ablakot, fáztam, éhes és szomjas maradtam. Ő magához ölelt, hogy felmelegítsen, és a szájából etetett, de ő nem tudta, hogy ki vagyok, és hogy miért olyan nehéz a szívem.

- Miért nem mondtad el neki?

- Nem éretett a madarak nyelvén.

- Ha társalogni akarsz, ott vannak a galambok, ne az én drága időmet fecséreld!

 - Hát nem érted? Nem adhattam neki a fele boldogságomat, mert nem az övé – mondta az aranyszemű lány, és felszállt az ablakból.

 Kopogtattak. Az ajtón Ilona jött be. Megcsókolta Gyulát, és mélyen a szemébe nézett.

 - Jaj, Gyula, én olyan boldog vagyok.

 - Én is. Én is.