A Farkas gyomra megkordult.
Hosszú karmát végighúzta horpadt hasán, és szájába vett egy lecsupaszított nyúlcombcsontot.
A barlang bűzlött a kupacokba szórt madár- és rágcsálótetemektől, falai nedvesek voltak, a kemény talajon vastag mohaszőnyeg pihézett. A nap halvány sugarai páraszerűen szálltak le a csontpiramisokra.
Egy fiatal rigó tévedt a barlangba. Kíváncsian reppent egyik tetemről a másikra, szemgolyókat kopogtatott, inakat csipegetett, ereket húzogatott, végül rigótársai csonthalmán foglalt helyet. Naiv gyönyörűséggel kémlelt körbe trónusáról.
A Farkas kivette szájából a combcsontot, és erőtlenül a rigó felé hajította. A madár felreppent, és az apró koponyák –kipp-kopp- szétgurultak egymáson.
A Farkas felmordult. Lábra állt, és az éhségtől botladozva a barlang szájához tántorgott.
Ősz volt, s bár a nap még langyosan sütött, a fák már elhullajtották leveleiket. A csupasz ágakon kövér hollók ültek, felborzolt tollgallérjuk mögül figyelték a vadkacsák röptét, akiket a tél melegebb tájakra űz.
A Farkas sóvárogva nézett utánuk. Napok óta nem evett semmit, és ha eljön a tél, elhullott állatok megfagyott tetemével kell majd beérnie. Pedig annak idején micsoda lakomákat csapott! Százszámra csalta barlangjába az férfiakat, nőket és gyerekeket, mind közül szüzek voltak a legfinomabbak. De óvatlan volt és telhetetlen. Kevesebbel is beérhette volna, akkor talán nem tűnik fel az embereknek. Megijedtek, és félnek az erdő közelébe jönni. Nem tudják, hogy milyen lény lakik ott, de abban biztosak, hogy csak pusztulásukat okozhatja.
A Farkas gyomra újból megkordult, kínzón, követelőzőn. Nem gondolkodott tovább. Elővette legszebb öltönyét, fiatal férfi bőre volt: arányos, izmos test, szép arc, szőke, hullámos haj. Több százéves szerzemény, talán valaha egy hercegé volt, nem kell félnie, hogy valaki ráismer. Betűrte hosszú, lompos farkát, elrejtette hegyes füleit, új ruhája tökéletesen passzolt rá, csak a szeme maradt a sajátja, a vörösen izzó fekete szempár.
Leereszkedett a völgybe, lábai hamar hozzászoktak az emberléptekhez, bár az éhségtől térde még meg-megrogyott. A tóhoz tartott, tudta, hogy ilyenkor, késő ősszel sok fiatal mulattja ott az időt. Gyanúja beigazolódott, fiatal férfiak, szép lányok –legtöbbjük szűz lány- kergetőztek, bolondoztak, táncoltak és énekeltek, örültek az életnek. A Farkas egy fa mögül figyelte őket, tudta, hogy legtöbbjük szó nélkül követné őt az erdőbe, hiszen tudatlanok, felelőtlenek még. De ennél ő többre vágyott, gyötrő éhsége ellenére kihívásra vágyott.
Nem messze a vidám társaságtól, a fák alatt, egy padon lány ült. Könyvet olvasott. Hosszú, ébenfekete haját átvetette jobb vállán, mutatóujját végigfuttatta könyvének egy során, majd ajkához emelte, megnyalta, és lapozott.
Tökéletes – gondolta a Farkas. Naiv és ártatlan.
A lány felkapta a fejét, amint a Farkas elé lépett, de ahogy meglátta emberköntösét, elpirult, és lesütötte a szemét.
Igen, tökéletes – gondolta a Farkas.
- Hogy hívnak? – kérdezte.
- Jolánnak.
A Farkas nem mondta meg a nevét, jolán nem kérdezte.
- Mit olvasol?
A lány becsukta a könyvet, és borítóját a Farkas felé fordította.
- Szeretsz olvasni, igaz?
A lány bólintott.
- Tudod, én nem szoktam olvasni. Időpazarlásnak tartom. Mit tegyek, ha nem tetszik a történet? Hagyjam abba? Folytassam? Én szeretek biztosra menni.
A lány felkapta a fejét.
- Hiszen az élet is olyan – kezdte jolán-, mint a könyvek. Nem tudhatjuk biztosan, hogy mibe kezdtünk, de magunk dönthetünk, hogy folytassuk-e, s ha mégis rossz döntést hozunk, legalább tanulunk belőle.
A Farkas elmosolyodott, számítása bevált, a lány megnyílt, minden elképzelései szerint haladt.
- Érdekes gondolat. Lenne kedved séta közben bővebben kifejteni?
A lány sápadt arcocskáját a tónál játszó társai felé fordította, főként egy bizonyos fiatal felé, és elöntötte a pír.
A Farkas ezzel nem számolt. Hiszen jolán szerelmes!
Ijedelme nem tartott sokáig, egy szőke lány kacagva a fiú karjai közé vetette magát, és jolán elfordította a tekintetét.
A Farkas megragadta a kínálkozó alkalmat, ujjával gyöngéden a lány álla alá nyúlt, maga felé fordította arcát, és a lány tekintete találkozott az ő vörösen örvénylő, fekete tekintetével, és jolán ráismert a Farkasra.
- Menjünk! – mondta a Farkas, és többé nem kérdezte a lányt a könyvekről, a lány pedig nem beszélt. Mind a ketten tisztán látták sorsukat. A Farkas az örök kárhozatot, jolán a Halált.
A Farkas a karját nyújtotta, jolán elfogadta. Ahogy elhalkult mögöttük az élők zsivaja, úgy vert egyre hangosabban a félholt lány szíve. Az erdő meztelen fái közé léptek.
- Hol vagyunk? – kérdezte jolán, és tudta, hogy ez a Farkas Erdeje.
- A birtokomon. Amerre a szem ellát, mind az enyém.
A pár felett kövér hollók károgtak, követték őket útjukon.
- Hová megyünk? – kérdezte jolán, és tudta, hogy a Halálba.
- Az otthonomba.
Az ösvény egyre meredekebben vezetett felfelé, elhullott állatok tetemei szegélyezték. A távolban feltűnt a barlang éhes szája, és a hollók leszálltak.
- Mi az ott? – kérdezte jolán, és tudta, hogy az a Farkas Barlangja.
- Az ott az én palotám. – A Farkas a barlangjába vezette a lányt, jolán riadtan nézett a csonthalmokra.
- Mik ezek? – kérdezte jolán, és tudta, hogy a Farkas emberi csontokból vetette fekhelyét.
- Gyémántok. Mind az enyém, és én nagyon gazdag vagyok.
A lány bólintott.
- Tudod, hogy én ki vagyok? – kérdezte a Farkas, és éhes tekintetét jolánéba fúrta.
- A Farkas vagy.
- Helyes – mondta a Farkas, és levetette emberköntösét. – Tudod, hogy miért hoztalak ide?
- Azért, mert éhes vagy.
A Farkas helyeslően felmordult. – Akkor nem is vagy olyan naiv, mint hittem, viszont annál hiúbb. A hiúság rossz tanácsadó, főleg ha a halálba vezet. Hiszen az hozott magával. Igaz?
- Igaz.
A hollók felszálltak.
A Farkas lakomára hívta őket.
|