- Bandi!
- Hm?
- Bandi!
- Mi az már megint, Berta?
- Írj nekem egy verset!
- Nem látod, hogy dolgozom?
- Mindig ezt mondod.
- Nem, fiam, csak akkor, amikor éppen dolgozom.
 A férfi dolgozik tovább, a fiatal nő elfekszik a díványon, lábát lóbálja.
- Bandi, én eldöntöttem, hogy nem beszélek veled.
- Tény úgy.
- Bandi!
- Az imént mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy nem állsz szóba velem.
- Az az előbb volt.
 - Vagy úgy.
 A nő feláll, a férfi mögé lép, és átkarolja a nyakát.
- Bandi, írj egy verset a te kis Csacsinszkádnak!
- Dolgozom.
- Az előbb is ezt mondtad.
- Azért, mert az előbb is dolgoztam.
- És ha az én Csacsinszkim végez a munkával, akkor megírja azt a verset az ő Csinszkájának?
- Akkor meg.
 A nő elengedi a férfit, végigjár a szobán, mindent megtapogat, mindent megérint; az aranyórát, egy törött fülű porcelánkutyát, végighúzza az ujját a polcon sorakozó Ady-köteteken.
- Jajj, Bandi, én ezt már nem bírom tovább! Ugye végeztél?
- Nem, fiam, még nem.
- Pedig már olyan régóta dolgozol. Én nem is hiszem el.
- Ilyen lármában nem is megy.
- Akarod, hogy behajtsam az ablakot?
- Nem, ne hajtsd be az ablakot!
- Most miért vagy olyan ideges? Én csak segíteni akarok.
- Akkor segítesz, ha nem szólsz hozzám.
- Márpedig az nem fog menni.
- És ugyan miért nem?
- Azért, mert én vagyok a te múzsád. Én ihletlek meg. Milyen csacsi vagy! Csacsinszki!
- Akkor legyél csendes múzsa!
 A nő megvonja a vállát, visszaül a díványra és újságot vesz a kezébe. Nagyokat sóhajt.
- Mi az, Berta?
- Ez a Juhász Gyula olyan szép verseket ír ahhoz a színésznőhöz. Hogy is hívják…? No, de lényegtelen. Pedig még csak el se jegyezte!
 A férfi felpattan, kimegy a szobából, egy megsárgult papírlappal tér vissza, a dohányzóasztal üveglapjára csapja.
- Itt a versed, fiam.
- De Bandi, ezen az áll, hogy „Lédával a bálban”.
 A férfi tollat ragad, a papír fölé hajol, csak úgy serceg a toll, fröcsköl a tinta.
LÉDÁVALCSINSZKÁVAL A BÁLBAN