Nem éltünk jól, szegények voltunk, mint a templom egere, a boldogság mégis áthatotta szerény mindennapjainkat. Az apámat nem ismertem, valamivel a születésem után nekivágott a világnak egy jobb jövő reményében, hamarosan a bátyám is követte. Egyiküket sem láttam többé. Négyen maradtunk, az anyám, a nővérem, az öcsém és én.

 Nem volt pénzünk, cipőt nem hordtunk, és volt, hogy ételre sem jutott. Minden vagyonunk egy öreg, sovány tehén volt, aki olyannyira a szívünkhöz nőtt, hogy sajnáltuk levágni.

 Szelíd, néma szeretetben éltünk, anyám megtanított arra, hogyan legyek boldog a pillanatban. Nem vágytam jobb életre, gyermekkorom minden perce maga volt a gondtalan boldogság. Mosolyra csalt a felkelő nap fénye, a madarak éneke, a virágok illata, az eső dala vagy a hópelyhek tánca. Ha fáztam, anyám szeretete megmelegített, ha éhes voltam, anyám meséivel laktam jól, anyám volt a mindenem.

 Gyermekfejjel nem értettem a szegénységet, még csak nem is sejtettem, hogy anyám minden mosolya mögött zokog a szegénység fájdalma alatt, amiért nem adhat meg mindent a gyermekeinek. A mosolyt mosolynak hittem, az ígéreteket szép szónak, az álmokat valóságnak.

 Naphosszat egyetlen rongybabámmal játszottam, barátaim nem voltak, a nővérem korán felnőtt, és hálás voltam, ha részt vehettem a ház körüli munkákban.

 Egy nap anyám vízért küldött a kúthoz. Büszkén szökelltem a bádogvödörrel, ami majdnem akkora volt, mint én, végre nagyoknak való feladatot kaptam. Ügyetlenül botladoztam hazáig, a hideg víz rongyos ruhámra fröccsent.

 A szomszéd kint állt az udvaron, tyúkjait kerülgettem, s ő vasvillával a kezében figyelte, hogyan boldogulok. Vérben forgó szemei minden mozdulatomat követték, rossz fogai alatt egy szalmaszálat ropogtatott. Lyukas szalmakalapjával, vörös szakállával megrémített, féltem tőle. Magában beszélt vagy motyogott, a testvéreimmel és velem mindig kiabált.

 - Tehene van a szomszédasszonynak – günnyögte, és nyelvével fordított egyet a szalmaszálon. – Milyen jó dolga van a szomszédasszonynak. Telik neki tehénre.

 Nem válaszoltam, lehajtottam a fejemet, és hazasiettem. Nem értettem, miért szúrja a szemét a mi öreg, sovány tehenünk. Azóta velünk élt, amióta az eszemet tudom, tejet is alig adott már. A szomszédnak volt saját tehene, tyúkjai és néhány libája. Anyám elmagyarázta, hogy a szomszéd nem a tehenünket irigyli, hanem a boldogságunkat. Neki nem volt felesége, gyermekei sem születtek. Életének fogyatékosságával miden nap szembesülnie kellett, ezért kiabált velünk, amikor a kertjében játszottunk, ezért fordította el a fejét, amikor anyám köszönt neki. Gőgös, irigy ember volt. Nem tudta elviselni a boldogságunk látványát, a szép anyát, ragyogó gyermekarcokat.

 Anyám megbetegedett, vagy talán mindig is az volt. Sokat köhögött, és nehezen vette a levegőt. Azon a délután az asztalnál ült, és varrt. Sovány ujjai között fürgén járt a tű.

 Megdördült az ég, én szorosan magamhoz öleltem a rongybabám, de nem vihar jött, rosszabb annál, vasöklök verték az ajtót. Anyám felállt, de mielőtt bármit tehetett volna, ránk törtek. Egy kopasz, kövér férfi lépett a sötét kis szobába, drága ruhát viselt, húsos ujjain vastag aranygyűrűk csillogtak, de a körmei piszkosak voltak. A nyomában másik két férfi.

 Nem értettem semmit. A kövér férfi valami írást vett elő, felolvasta, majd végignézett rajtunk, undort láttam a szemében. Anyám sírt, térdre borulva könyörgött, de a férfi nem hallgatta meg, és mikor anyám neki akart rontani, a másik férfi pofon ütötte. Anyám elterült a földön. Én tehetetlenül álltam, észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim, a nővérem engem és az öcsémet magához húzott, és azt suttogta a fülünkbe, hogy nem lesz semmi baj.

 A kövér férfi elvitte a tehenünket. Nem fizettünk adót, nem volt miből, ez volt hát az ára.

 Anyámat láttam összeomlani a férfiak bűnei alatt. Betegségéért őket okoltam: apámat, a szomszédot, a kövér férfit és a társát, akitől a pofont kapta. Gyerekfejjel megfogadtam, hogy erős nő leszek, hogy amíg csak élek, férfi engem nem bánthat. Ez az elhatározás anyám halálakor vert gyökeret a szívemben.

 Egyetlen keskeny ágyunkon négyen aludtunk, álmunkat anyám nehéz sóhajai töltötték be.

 Egy reggel magához hívott. A nővérem a sarokban állt, nekünk csak dühét mutatta, a fájdalmát elrejtette - ebben hasonlított anyámhoz -, de most szemeit törölgette. Anyám az ágyban feküdt, magához intett, hogy halljam, amit beteg, fáradt hangján suttog.

 - Ha én már nem leszek, a nővéred fog vigyázni rátok –mondta. – Bízz benne, és szeresd őt nagyon, mert szüksége van rá. Ő haragszik rám, amiért itt hagylak titeket, de majd megbékél. Segíts neki! – Nem tudta folytatni, mellkasához kapott, megpróbálta elfojtani a feltörő köhögést, de ettől csak rosszabb lett, lassan, nagyon lassan megnyugodott. Gyönge kezeivel megfogta ruhám nyakát, és szelíden maga felé húzott, a szája a fülemet érintette. – Nem hagylak el – suttogta. – Megígérem, hogy még találkozunk.

 Anyám másnapra meghalt.

 Kevesen jöttek el a temetésre, nem ismertek sokan minket. Anyám csak egy volt a környék szegény asszonyai közül. A szomszéd életében először és utoljára tiszteletét tette anyámnál. Megöregedett és megfáradt saját keserűségében. Többé nem féltem tőle, csak szánalmat éreztem iránta.

 Anyám helyét a nővérem vette át, én bíztam benne, és szerettem. Könnyeit elfojtotta, szívét elhallgattatta. Szüksége is volt rá ahhoz, amit tett. Karon fogott minket, engem és az öcsémet, gazdag házakhoz vitt minket, és munkáért könyörgött. Az öcsémet szinte azonnal befogadták, szükségük lesz majd a férfierőre, mondták. Az elválás gyors és fájdalmas volt. Utolsó emlékem az öcsémről mindössze egy csukódó ajtó mögött álló, rémült kisgyerek.

 Sokat gyalogoltunk. Fáradt voltam és éhes, de szó nélkül tűrtem. Besötétedett, és nem volt hol aludnunk. A házhoz, ahova engem befogadtak, éjszaka érkeztünk. Egy nő nyitott ajtót, mérges volt, amiért felvertük az éjszaka közepén. Nem akart befogadni minket, de a nővérem erősködött.

 - Kérem!

 - Rendben van, de csak egy.

 - Legyen, a húgom, vigye őt!

  A nő csendben, kelletlenül végigmért. – Legyen – mondta aztán, majd karon ragadott, és magával húzott a sötét folyosóra.

 Még csak meg sem ölelhettem a nővéremet, el sem búcsúzhattam tőle. Nem tudom, hogy mi történt vele. Sokat gondoltam rá is és az öcsémre is. Egyikükről sem hallottam többet.

 Eleinte sokat sírtam. A boldogság hirtelen eltűnt az életemből, magával vitte az ősz, és a tavasz nem hozta vissza. Lassan megbékéltem a sorsommal. Az első éveimre alig emlékszem, a zavaros, szürke napok egymásutániságára. Konyhalány lett belőlem. A nagydarab, házsártos szakácsnő keze alá dolgoztam, zöldséget pucoltam, mosogattam, söpörtem. A cselédek, komornák és inasok sokszor megfordultak a konyhán, tőlük, de leginkább a cselédektől hallottam a „fent” élők életéről. Szép ruhákról, drága ékszerekről, fényűző bálokról, mindenről, amiben nekem sosem lehetett részem, valahogy mégis boldogsággal töltött el, hogy ez a világ létezik, hogy alig egy emelettel felettünk minden egyes nap valóra válik, amiről én álmodni sem mertem. Megértettem, hogy mit jelent a pénz.

 Ez az új világ magával ragadt, még akkor is, ha mozzanatairól csak a cselédek elbeszéléseiből és pletykáiból kaphattam képet, amit aztán a saját kedvem szerint formáltam. Ittam minden elejtet szavukat, hogy mit visel ma az úrnő, hogy milyen fess a kisasszony kérője, hogy hol tartanak bált. Ezekkel az elcsent részletekkel rendeztem be az új világomat, amelyben bár szeretetre nem leltem, tompa boldogságba ringathattam magam. Álmaimban a nyakamban gyémánt függött, finom selyemruhát hordtam, és a herceggel táncoltam, akit a világ leggyönyörűbb férfijának láttam. Akkoriban elhittem, hogy mindez valósággá válhat. A testem észrevétlenül nővé érett, de a lelkem ugyanaz a maszatos arcú gyerek maradt, aki évekkel ezelőtt, réges-régen, talán egy másik életben egy gyönyörű nő meséit hallgatta, akit anyának hívtak.

 A szakácsnő sokszor megszidott.

 - Hova bambulsz már megint? Min jár az eszed? Inkább hámozd a répát!

 - Ne ügyetlenkedj! Vigyázz, mert rád borítom a mártást!

 Egy idő után süket lettem a szavaira, és amíg a hagymát pucoltam, tovább táncoltam a herceggel.

 Volt egy fiú. Zöldséget hozott a házhoz. Nem én vettem észre –én semmit sem vettem észre magam körül-, az egyik cseléd mondta.

 - Itt van – kuncogta.

 - Kicsoda? – kérdeztem értetlenül. Tényleg nem értettem az élet dolgaihoz.

 - A zöldséges fiú.

 A kincsek a kezemben koszos krumplivá váltak, és kisandítottam a bálterem ajtaján.

 A fiú zöldséget hozott majdnem minden nap, és én mégsem ismertem, nem rémlett az arca. Gyerek volt még. Ügyetlen, kamasz mozdulatokkal pakolt, és botladozva járt. Szőke haját összekócolta a sapka, én egy pillanatra elmosolyodtam. Nem értettem, miért olyan fontos, hogy itt van. Aztán rám nézett. Ragyogó, kék szemei voltak, ezerszer fényesebben ragyogtak álombéli ékszereimnél. Soha nem nézett rám senki még úgy. Az arcomat elfutotta a pír, odakaptam, hogy leplezzem zavaromat, a kés kiesett a kezemből, és csörömpölve ért földet. Utána nyúltam. A zöldséges fiú elkapta a tekintetét, és szeméből elillant a fény.

 Nem értettem. Én igazán nem értettem. Hogy is érthettem volna? Hiszen fogalmam sem volt a világról vagy szerelemről!

 Ábrándjaim között a zöldséges fiú is helyet kapott. Sokat gondoltam rá, mert nem értettem a fényt a tekintetében. Vonzott a kíváncsiság és valami ősibb és titokzatosabb, mintsem meg tudnám nevezni, de féltem. Ő nem az én világom része volt, az én világomban nem éltek hús-vér emberek, csak elillanó fantomok, akik a kérésemre jönnek elő és a kérésemre tűnnek el, de nem hagyhattak el, és nem bánthattak.

 A fiú minden nap eljött, és már tudtam ki ő, felismertem az arcát. Mégis féltem tőle, eleinte még ránézni sem mertem. Végül a félelmemet erényemmé formáltam. Úgy döntöttem, egyetlen pillantásommal sem csalom meg a herceget. Fölényesen átnéztem a fiún. Nem beszéltünk sokat, nem volt dolgunk egymással, ő a zöldséges fiú volt, én a konyhalány. Azt hiszem, kettőnk kapcsolata párhuzamosan zajlott le a két lélekben. Ő szeretett, és én ezt tudtam. Elfogadni viszont képtelen voltam, ahhoz túl nagy bátorságra lett volna szükségem. De nem akartam fájdalmat okozni neki, szándékosan nem.

 Aztán egy nap ünnepséget rendeztek a városban a herceg tiszteletére. Mindenütt zászlók lógtak, és az emberek lelkesülten várták, hogy a herceg aranyhintaján átguruljon a város utcáin. Úgy éreztem, eljött az én időm. Most vagy soha!

 A herceg érkezésére az emberek az utcára tódultak, nekem sikerült az első sorokba nyomakodnom, a szívem a torkomban dobogott, és egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy ez lesz az én pillanatom.

 Az egész mindössze néhány percig tartott. Katonák érkeztek, és az emberek éljeneztek és kiabáltak, mikor meglátták a tizenkét fehér ló húzta aranyhintót. Csak egy pillantást vethettem a herceg arcára, és abban sem vagyok biztos, hogy ő volt az. A tömeg megéljenezte a menetet záró utolsó katonát is. Én összetörtem. Nem éreztem bánatot vagy dühöt. Nem éreztem semmit. Az álmaim egy pillanat alatt gurultak szét.

 Üressé váltak az éjszakáim és a nappalaim. A hagyma többé nem volt gyémánt, csak sáros, büdös hagyma, amit meg kellett pucolnom, és sem hordtam többé szép ruhákat, és nem táncoltam a herceggel, csak a szakadt rongyaim maradtak és a hűvös mindennapok.

 Húsz éves voltam.

 Az egyik cseléd jelentette be.

 - Hallottátok? – kérdezte izgatottan.

 - Mit? –vágta rá a másik cseléd.

 - Megnősül! Megnősül! Meghívott minket is. Gondoltátok volna? Esküvőre megyünk!

 - Mondd már, kicsoda? Ki nősül meg?

 - A zöldséges fiú.

 A szívemben éreztem a tekintetüket. Fájdalom után kutattak. Én némán törölgettem tovább a nedves edényeket.

 Nem mentem el az esküvőre. Egyedül maradtam, és a konyha ablakába ülve zokogtam.

 Boldog, békés házasságban élték le az életüket. Volt egy kicsi házuk és egy tehenük.

 Azelőtt nem értettem. Nem tudhattam, hogy az élethez bátorság kell. Hogy az ábrándok világa nem embernek való. Hogy az álmok nem védenek meg a pofonoktól. Hogy élni kell. Hogy szeretni kell.   

 Magányosan öregedtem meg, mások gyerekeit neveltem, mások boldogságán osztozkodtam. Szegényes alamizsna volt ez, de életben tartotta a szívemet. Újra megtanultam a pillanatban élni, elfogadni mások szeretetét, még akkor is, ha ez csak a dadáknak járó, múló gyermekszeretet volt.

 Egyszer még utoljára találkoztunk. Én már bottal jártam, ő zöldséget vitt vagy hozott, nem tudom. Pont olyan volt, mint az első találkozásunk. Már nem féltem ránézni, a fölényes gőgöt rég magukba szívták az évek, és nem maradt más csak bűnbánat és a szeretet, amivel egy zöldséges fiúnak tartoztam. Az a kék szempár, azt soha nem felejtem! Bár ráncok keretezték, számomra nem változott semmit. Köszöntünk, udvariasan, mint két messzi ismerős. Ugyanolyan némán búcsúztunk el egymástól, mint ahogy megismerkedtünk. Nem volt vesztenivalóm, szerettem a szívemmel, és ő látta a szememben. Megbocsájtott, hiszen egy életen át szeretett.