Buszmegálló. A padon két férfi ül. Az egyik ballonkabátban, kalapban, vastag szivarral a szájában, mellette aktatáskás férfi öltönyben, oldalra zselézett frizurával. Előttük fiatal lány áll piros ruhában, frissen szárított, kontyba fogott hajjal.

 - Mennyi? – kérdezi a ballonkabátos férfi a szivarja mögül.

  Az öltönyös az órájára néz. – Fél múlt.

 - Mennyivel?

 - Öttel.

 A ballonkabátos hümmögve tudomásul veszi.

 A fiatal lány felkapja a fejét, riadtan órájára néz. Végigsimít szoknyája fodrain, megigazítja a haját. Újra órájára néz, majd a két férfire, aztán eltekint jobbra és balra is, az út túloldalára. Sárga vászoncipőbe bújtatott lába türelmetlenül jár, toporog, az ujját tépkedi, száját harapdálja. Végül leül a járda szélére.

 - Micsoda mocsok van ebben a városban – mondja az öltönyös.

  A lány felpattan, kétségbeesetten vizsgálgatja a járdával érintkezett felét. Elszörnyedve veszi észre a fenekére ragadt rágógumit. Kapargatja, tépkedi, de az makacsul megkapaszkodott a ruha anyagában.

 - Esni fog – jegyzi meg az öltönyös, miközben egykedvűen figyeli a lány vívódását.

 A lány halkan felsikkant. Vállán lógó táskájához kap - alig nagyobb, mint egy zsemle -, tudomásul veszi, hogy még ha gondolt is volna az időjárási viszontagságokra, táskájában akkor sem fért volna el egy esernyő. Arcát tenyerébe temeti, mutatóujjaival halántékát masszírozza.

 - Nem hiszem – válaszolja a ballonkabátos.

 A lány felsóhajt, fel-alá járkál a buszmegállóban, miközben a tömeget fürkészi.

 - A tévé azt mondta, akár jég is eshet – folytatja az öltönyös. Manikűrözött ujjával az égre bök.

 - Valóban, egész szürkék azok a felhők.

 A lány arca elfehéredik, elkékül, majd belilul. Folytatja elkeseredett küzdelmét a rágógumival.

 - Mennyi? – kérdezi a ballonkabátos. Szivarját elnyomja a padon, és a csatornába hajítja.

 - Negyven – válaszolja az öltönyös.

 - Pont?

 - Negyvenkettő.

 A lány elsírja magát. Zsebkendőt vesz elő, óvatosan felitatja könnyeit.

 - Micsoda hőség volt ma – mondja az öltönyös.

 - Nem sült meg abban az öltönyben? – kérdezi a ballonkabátos.

 - De, még az ingemet is átizzadtam.

 A lány észrevétlenül felemeli a kezét, megszagolja hónalját. Táskájából parfümös üvegcsét vesz elő, befújja magát.

 - Micsoda illatfelhő – jegyzi meg a ballonkabátos halkan.

 A lány elpirul, két kezével legyezi magát.

 - Jól esik ez a szellő – mondja az öltönyös.

 - Milyen szellőről beszél? Ez már valóságos szélvihar.

 Valóban. A szél feltámad, a lány haját tépi, kócolja, hiába igazgatja, tűri a füle mögé, veszett ügy.

 - Nézze, már csöpög is.

 A lány riadtan az égre néz, behúzódik egy fa alá. Fúj a szél, zuhog az eső. Kimossa a lány hajából a szabályos csigákat, elkeni a szemfestékét, átáztatja vékony ruháját, csak a rágógumi kapaszkodik makacsul a ruhájába.

 Az öltönyös esernyőt húz fel, a ballonkabátos nem foglalkozik az esővel.

 - Mennyi? – kérdezi a ballonkabátos.

 - Ötven.

 - Pont?

 - Pont.

 A didergő lány a fa alatt újult erővel zokogni kezd, sikít, leveszi átázott cipőjét, a földhöz vágja, öklével a fa törzsét püföli, kezén felreped a bőr, könnyét törli, arcára kenődik a ökléről a vér. A földre veti magát, a nedves füvet tépi, a sarat rugdossa.

 - Ennek meg mi baja? – kérdezi az öltönyös.

 Fiatal fiú jelenik meg. Haja, inge elázott, kezében egy csokor megviselt rózsát tart. A lány észreveszi, feláll, lesöpri szoknyájáról a sarat és a vizet, bátortalanul int a fiúnak. A fiú arca felragyog, a lányhoz lép és szégyellősen átadja a csokrot. A lány elpirul, lesüti a tekintetét és elrebeg egy köszönömöt.

 - Szerelmes – válaszolja a ballonkabátos.

 - Milyen csinos vagy! – mondja a fiú a lánynak, és a két alak eltűnik a májusi zivatarban.