Vizsgaidőszak 2.0
Hogyan éljük túl avizsgaidőszakot? - értelmes tanácsok kezdőknek
1. Tegyünkel a közelünkből mindennemű elekrtoinai eszközt (mobiltelefont, laptopot, tabletet, villanyborotvát, stb.)!
2. Tegyünk el a közelünkből minden játékra ingerlő tárgyat (Disney figurákat, karácsoyni díszeket, dekorkavicsokat, stb.)!
3. Kerüljük a tükröt! Nyugtassuk meg magunkat, hogy a vizsgák napján már moshatunk hajat, smikelhetünk, levehetjük a mackó nadrágot!
4. Kerüljük a vízszintes testhelyzetet!
5. Bármennyire is fáj, nézzünk sűrűn az órára!
6. Bízzunk a buta véletlenekben! (Ma rájöttem, hogy a 800 oldalnyi kötelezőm igazábül csak a felét teszi ki, mivel voltam olyan ügyes, hogy mindent kétszer másoltam be egy world dokumentumba. [bocsi anya!])
7. Vígasztaljon a tudat, hogy egyszer mindennek vége!
8. Akkor sem rosszabb mint az érettségi! (Pláne mint a gimi...)
9. Töltsük hasznosan a a rövid szüneteket! O.o?
10. Ne írjunk listát arról, hogy hogyan éljük túl a vizsgaidőszakot, amikor helyette éppenséggel tanulhatnánk is!
Hogyan éljük túl a vizsgaidőszakot?
Őszintén? Dunsztom sincs. Holnap lesz az első vizsgám. Viszonylag higgadt vagyok. Dunsztom nincs, hogy mi vár rám. Aztán holnapután is lesz egy, meg az azutáni azutánin is. Aztán még. Még! Még! Még! (Ez már visszhangzik.) Brrr. Igazdág szerintnem kéne hülyeségeket írnom, csak beszélnem kell őket, demivel egyedül vagyok, a mosógépen ülve, mert itt van net, aminek az a hatalmas előnye van, hogy bármikor szembesülhetek a palancsintára tanult fejemmel (Ma hajat mosok - háromszoror hip-hip hurrá: hip-hip hurrá, hip-hip hurrá, hip-hip hurrá!), szóval nem mindegy, hogy a kommunikáció írásban vagy beszédben zajlik, bár egy ideig valóban szórakoztató, ha az ember magában beszél. Vagy Kévához. (A tacskóhoz.) Régen Lizához beszéltem. (A teknőshöz.) Mostanában magamhoz. (A Rékához.) Meg írnom is kéne, néha azt is teszem, mert kell. Szóval most egy kicsit begőzöltem. 800 oldal! Ember, 800 oldal! Egyetlen vizsgára. Azért ezek a nyulak szerintem nagyon aranyosak a csészékben. Nem tudom, hogy igazából mennyire maradnának meg. Még soha életemben nem tettem nyulat a csészébe. Teán kívül nagyon mást sem. Viszont lehetne bele virágot ültetni, ami elég jól mutatna. A falam ki van plakátolva az elmetérképekkel -hátha. Csak kifogytak a stabilóim. Kifogytak! Semmi remény... Beszéljünk másról! (Nem, nem arról, az nagyon unalmas vicc lenne.) A medúzák párzási szokásai szerintem még nincsenek kimerítve. A medúzák kétivarúak. Gondolom úgy, ahogy Shakespeare hímnős. Már nem William, hanem a csiga. A szaporodás szervei a délkörirányú bélcső hámja alatt találhatók. Egy-egy hosszában nyőlt petevezeték és here. A medúzák egész évben ivarérettek, de tavasz felé megnövekszik a termékenységük. Hm?
Hahó!...hó!...hó!...hó!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
Visszhang!
bombariadó
Bombariadó. Nem, most komolyan, tényleg. Tudom, hogy mostanában nem vagyok valami szószátyár formámban, de ezt mindenképp el kell, hogy regéljem. Ma szánt szándékkal itthon maradtam egész délelőtt, hogy tanuljak a holnapi irodalom zh-ra. Azért -gondoltam- a finnre csak bemegyek. Forradalmi ötletem támadt: a megszokott busz-földalatti-villamos helyett inkább a busz-metró kombóval megyek iskolába, hátha -sőt biztosan- gyorsabb. A buszon kényelembe helyeztem idegszálaimat, elővettem egy könyvet is, annak biztos tudatában, hogy simán beérek órakezdésre (ugyanis mostanában káros szenvedélyemmé vált a késés). MIvel így még soha nem mentem suliba, fel sem tűnt, hogy a busz nem a megszokott útvonalon halad. Persze volt egy kis (nagy!) dugó, de hát így jár az, aki a földfelszínen közlekedik. Csak akkor tűnt fel, hogy valami nagyon nem stimmel, amikor a stadion (stadion???) mellett a legénység fele leszállt. Biztosan nem a Keleti a legnépszerűbb megálló - ilyesforma gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Aztán egy nő nagyon elkezdett anyázni, mire a másik is rákezdett, külön-külön leüvöltötték a sofőr fejét. (Tudom, hogy ez nem vicces, mert én is voltam gyerek, és maximálisan tisztában vagyok azzal, hogy milyen érzékeny a gyermeki lélek, de náha úgy érzem, hogy a pessti emberek önmaguk karikatúrája. A kedves hölgy két pulyájával... gyerkőcével ült egy kettes széken. "Ne alludjatok, fiúk! Otthon eszünk, aztán alhattok. Hahó-hahó, ne aludjatok!" Aztán a szerető anya a sofőrrel való konzultáció után valami torz lénnyé változva üvöltötte, hogy -elnézést a szó szerinti idézésért- : "Kussoljál, mer'fejbe b*szlak' !" Megható.) Szóval kiderült, hogy a városban bombariadó van. Igen: egyszer megyek azon az útvonalon, akkor is bombariadó van. "Mér' nem tuggya bemondani?! Az a dóga, hogy bemondja a megállókat, oszt asse tudom, hol vagyok. Mér' nem tuggya bemondani, hogy bombariadó van. Aszongya, hogy a tévébe bemondták. Hát úgy nézek én ki, mint aki tévét néz?" Öhm, nem. De ha még egyenként mindenki odamegy a sofőrhöz üvöltözni, akkor a fazon agyvérzést kap, mi meg mind meghalunk. Végre lekászálódtam a buszról a Keletinél, ekkor már fél órát késtem óráról és még csak az ELTE közelében sem voltam, szóval úgy gondoltam, hogy inkább megpróbálok hazajutni, és tanulni a holnapi zh-ra. Az egészben az a legmurisabb, hogy egy fél órája értesültem arról, hogy holnap nem írunk zh-t.
Tajtékos napok
Ma itthon maradtam. Tanulni. (Haha.) (Amúgy komolyan.) Kicsit megszeppentem, miután tegnap várt-váratlanul ért egy jó kis röpke, majd elolvastam a kötelező olvasmányim lisáját, és mindennek tetejébe rájöttem, hogy képtelen vagyok összeegyeztetni életem különböző terülteit. Kínos. Ennek ellenére szeretem az egyetemet, a tanárokat, az órákat, többnyire az anyagot is, a finnt, a szak- és kartársaimat. Talán ezért is kezdtem pánikolni, hogy kicsúsznak a dolgok a kezem közül. Persze lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen gólya, aki így érez, de a terembúráját, nekem jól kell csinálnom!
Írni persze nem tudok, ahhoz bezzeg túl elégedett vagyok, meg persze elfoglalt. Pedig nagyon érdekes ez a város. Hatalmas, nyüzsgő és színes. Tele van érdekes emberekkel. Ronda dolog, de sokszor hallgatózom a villamoson vagy az utcán, figyelem, hogy miről beszélgetnek. Mindezt csupán, mert szomjazom az ihletet, de annál többet, hogy lejegyzem, amit hallok, nem tehetek.
Tudjárok, hogy Lappföldön hogyan alszanak téli álmot a medvék? Beleesznek egy guszta kis hangyabolyba, hogy bedugaszolódjon a popsijuk, aztán -mivel Lappföldön nincsenek barlangok- belefúrják magukat a hóba, a hó ráfagy a hátukra, álmukban leellenek, és tavasszal mint boldog család ébred együtt a mama medve a bocsaival. Ezt irodalmon tanultam. Ja és, aki nem tudta volna Joulupukki assu Lapissa ja Joulupukilla on monta poroa. Ez van.
Ó, és majd elfelejtettem! Ez MRX-nek.
Róza új bolygón avagy, ahol a boldogság a fán terem
Tudom, régen nem jelentkeztem, rágják is emiatt néhányan a fülem. (Áú!) A blog vagy az írás kicsit olyan mint Alice Csodaországban. Ő sem lehet egyszerre két helyen, szóval vagy otthon vagy Csodaországban, választani kell. Nos, én mostanában "otthon" vagyok. Nincs szükségem Csodaországra, úgy néz ki, 20 év után végre kezdetét veszi az életem, ami teljes egészében a való világban zajlik. Sokat változtam, és érzem, hogy ez még mindig nem a változás vége. az elműlt három hónapban körülöttem és bennem minden megváltozott. Még a hajam színe is. Nem tudom, hogy mennyire sűrűn fogok jelentkezni a jövőben. Persze ha írok valamit -bár írnék valamit!-, mindenképpen elhozom nektek. És hogy legyen mentségem is a csöndre, elmondom -perstze csak nagy vonalakban-, hogy mi is történik felém. Nyaram utolsó hetét henyélném végig, persze ez lehetetlenség -eltekintve a reggeli lustálkodásoktól-, hiszen ezernyi dolgom van, jövök és megyek, ahogy azt egész nyáron tettem. Nem hiszem, hogy egy pillanatra is unatkoztam volna. Szóval ELTE. Beiratkoztam, felvettem az óráimat. Végül a finn szakirányt választottam, aminek most még csak az alapozó tárgyait veszem fel (finn nyelv és kultúra), és ha ügyes vagyok, akkor a második félévben folytathatom. Amúgy hihetetlen, hogy amire az ember nagyon vágyik, előbb vagy utóbb eléri. Komolyan. Persze van, hogy előtte meg kell írnia. Mondjuk kívánnia kell egy feketerigót, aki berepül a nyitott ajtón, és emberré változik. Mert az ilyesmi is megesik és nem csak az, hogy egy hercegnő elesik vagy fejbe vágja magát a hűtőajtóval. Ha majd teljes valómmal felkötözöm Pestre, és otthonosan mozgok mind a városban, mind a boltokban, az iskola és a lakás között, azt tervezem, hogy indítok egy gasztro blogot. Miért? Mert fogalmam sincs a főzéshez. Majd szólok, izgalmas lesz. :D
eszeveszetten ilyen ez a ...
Hősiesen, levetve a szentimentalizmus kétszínű (lila és kék - természetesen) álarcát bevallom, régen tartottam tőle, hogy mi lesz velem, ha majd minden jó lesz. Hogy a túróba lehet boldogan írni? Meg kell tanulni. Napok óta kínlódom, úgy gyötör az írástalanság. Mert írni kell, írni létszükséglet. Ez van. Néha összekapartam egy-egy mondatot a naplómba, vagy nekiülltem gépen folytatni valamelyik megkezdett novellácskámat, de sehogy nem akart megszületni semmi. Meg kell találnom azt a hangot, ami nem melankólikus és élvezhető, humoros, mégis megkapó. Ez még most sincs meg teljes egészében, de ne tessék izgulni, mert már dolgozom az ügyön. Viszont sikerült összehoznom egy kis egyperces-szerűséget, aminek hihetetlenül örülök, szóval határ innentől a csillagos ég. :) Ímhol!
MEGÁLLÓ
Buszmegálló. A padon két férfi ül. Az egyik ballonkabátban, kalapban, vastag szivarral a szájában, mellette aktatáskás férfi öltönyben, oldalra zselézett frizurával. Előttük fiatal lány áll piros ruhában, frissen szárított, kontyba fogott hajjal.
- Mennyi? – kérdezi a ballonkabátos férfi a szivarja mögül.
Az öltönyös az órájára néz. – Fél múlt.
- Mennyivel?
- Öttel.
A ballonkabátos hümmögve tudomásul veszi.
A fiatal lány felkapja a fejét, riadtan órájára néz. Végigsimít szoknyája fodrain, megigazítja a haját. Újra órájára néz, majd a két férfire, aztán eltekint jobbra és balra is, az út túloldalára. Sárga vászoncipőbe bújtatott lába türelmetlenül jár, toporog, az ujját tépkedi, száját harapdálja. Végül leül a járda szélére.
- Micsoda mocsok van ebben a városban – mondja az öltönyös.
A lány felpattan, kétségbeesetten vizsgálgatja a járdával érintkezett felét. Elszörnyedve veszi észre a fenekére ragadt rágógumit. Kapargatja, tépkedi, de az makacsul megkapaszkodott a ruha anyagában.
- Esni fog – jegyzi meg az öltönyös, miközben egykedvűen figyeli a lány vívódását.
A lány halkan felsikkant. Vállán lógó táskájához kap - alig nagyobb, mint egy zsemle -, tudomásul veszi, hogy még ha gondolt is volna az időjárási viszontagságokra, táskájában akkor sem fért volna el egy esernyő. Arcát tenyerébe temeti, mutatóujjaival halántékát masszírozza.
- Nem hiszem – válaszolja a ballonkabátos.
A lány felsóhajt, fel-alá járkál a buszmegállóban, miközben a tömeget fürkészi.
- A tévé azt mondta, akár jég is eshet – folytatja az öltönyös. Manikűrözött ujjával az égre bök.
- Valóban, egész szürkék azok a felhők.
A lány arca elfehéredik, elkékül, majd belilul. Folytatja elkeseredett küzdelmét a rágógumival.
- Mennyi? – kérdezi a ballonkabátos. Szivarját elnyomja a padon, és a csatornába hajítja.
- Negyven – válaszolja az öltönyös.
- Pont?
- Negyvenkettő.
A lány elsírja magát. Zsebkendőt vesz elő, óvatosan felitatja könnyeit.
- Micsoda hőség volt ma – mondja az öltönyös.
- Nem sült meg abban az öltönyben? – kérdezi a ballonkabátos.
- De, még az ingemet is átizzadtam.
A lány észrevétlenül felemeli a kezét, megszagolja hónalját. Táskájából parfümös üvegcsét vesz elő, befújja magát.
- Micsoda illatfelhő – jegyzi meg a ballonkabátos halkan.
A lány elpirul, két kezével legyezi magát.
- Jól esik ez a szellő – mondja az öltönyös.
- Milyen szellőről beszél? Ez már valóságos szélvihar.
Valóban. A szél feltámad, a lány haját tépi, kócolja, hiába igazgatja, tűri a füle mögé, veszett ügy.
- Nézze, már csöpög is.
A lány riadtan az égre néz, behúzódik egy fa alá. Fúj a szél, zuhog az eső. Kimossa a lány hajából a szabályos csigákat, elkeni a szemfestékét, átáztatja vékony ruháját, csak a rágógumi kapaszkodik makacsul a ruhájába.
Az öltönyös esernyőt húz fel, a ballonkabátos nem foglalkozik az esővel.
- Mennyi? – kérdezi a ballonkabátos.
- Ötven.
- Pont?
- Pont.
A didergő lány a fa alatt újult erővel zokogni kezd, sikít, leveszi átázott cipőjét, a földhöz vágja, öklével a fa törzsét püföli, kezén felreped a bőr, könnyét törli, arcára kenődik a ökléről a vér. A földre veti magát, a nedves füvet tépi, a sarat rugdossa.
- Ennek meg mi baja? – kérdezi az öltönyös.
Fiatal fiú jelenik meg. Haja, inge elázott, kezében egy csokor megviselt rózsát tart. A lány észreveszi, feláll, lesöpri szoknyájáról a sarat és a vizet, bátortalanul int a fiúnak. A fiú arca felragyog, a lányhoz lép és szégyellősen átadja a csokrot. A lány elpirul, lesüti a tekintetét és elrebeg egy köszönömöt.
- Szerelmes – válaszolja a ballonkabátos.
- Milyen csinos vagy! – mondja a fiú a lánynak, és a két alak eltűnik a májusi zivatarban.
a csodák természete csúfondáros
Egész életünkben a Csodára várunk. Nekem ne mondja senki, hogy nem, mert az nem igaz. Mind a Csodára várunk. Nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy létezik, és ettől talán még tetszetősebb az egész. Mert ami nem létezik, az nem tud minket elkerülni, viszont ha meg véletlenül mégis létezik, akkor mi a túrós fülű kék koboldnak nem talál ránk? Elvégre olyannyira vágyunk rá... Aztán elfogadjuk, hogy Csodák -márpedig- nem léteznek. Na akkor dörgöli Élet pajtás az arcunkba, mi meg -akik már megemészettük, hogy nem léteznek- nem értjük. Úgy nézünk a Csodára, mintha űrlény vagy seprűn száguldozó tündérkeresztanya lenne, mert annak előtte ilyenről csak a könyvekben olvatunk, és hát azért valljuk be mégis, hogy -fantasztikus képzelőerőnk ellenére- nem gondoltuk volna, hogy a Csoda sokkal csodálatosabb, mint amilyennek sejtettük. Szóval csak állunk a Csoda előtt, és bambán bámulunk rá, amíg ki nem folyik a nyáulnk, aztán próbálunk valami szépet mondani, de legalábbis valami értelmeset, ami természetesen nem jön össze, mindössze habogásra, hebegésre, irulásra és pirulásra futja, pedig mi igazán, tiszta szívünkből illendő módon akartuk köszönteni a Csodát, ha egyszer már a mi kis szerény bolygónkat választotta úticéljául. Aztán elszállásoljuk. Hol, hol...? Hát a szívünkben, mert a Csodák nem érik be érdemtelenebb szállással. Nem merünk pislogni, hátha egy másodperc alatt eltűnik. Nem tudunk aludni, hátha az éjjel surran ki az ablakon. Nem tudunk enni, hátha brokkoli megy a fogunk közé. Persze még mindig nem hiszünk a szemünknek. Igen, az álmok valóra válnak -biztosan...-, de ha minden álom valóra válna, akkor tízéves korom óta egy picachuval osztanám meg a szobámat. Annak sem nagyobb az esélye, mint Csodával találkozni. És mégis ott ül az ablakban. És mégis létezik!
Ha kihozzák a pizzát, amit rendeltem, azt miért tudom felfogni? Ezt miért nem? Jó...nem egy pizzáról van szó, bár vannak igen tökéletes ízkombinációjú pizzák is. (És a fagyi is visszanyal.)
Az azért szinte megnyugtat, hogy megbuktam a kresz vizsgán. Ha az is sikerült volna, minden túl tökéltes lenne. Azt már tényleg nem hinném el. Persze húsz év szakaszos szívás után igazán nem mondható, hogy túl sok a jóból.
Valaki verje már a fejembe, hogy a Csodák léteznek!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
