Mostanában egészen madaras hangulatomban vagyok. Nevezhetnénk bogarasságnak is, de nem!, ez egyértelműen madarasság. Hattyúk, cinegék, feketerigók mindenütt! Az ablakban, a fákon, a kertben, a jobb agyféltekém tekervényei közt, de még a vízben is. Ez azt jelenti...de nem akarom elkiabálni.
Drága barátném húga aranyhajat rendelt nálam, el is keztem, aztán nem sült ki belőle semmi, aztán tegnap mégis olyan rajzolhatnékom támadt, aztán tegnap jól odarajzoltam neki (mármint az akut rosszkedvnek). Bevallom, jól esett. :D Kicsit megint kócos vagyok. Fizikai és lelki síkon is. Tegnap nekem jött két kutya, jó nagyot zakóztam. Hófehérkét mindig körülugrabugrálták az állatok, mégsem dőlt el soha. Igaz, egy mókus nem rohan neki akkora erővel az embernek, mint ahogy ezt egy magyar vizsla teszi. Abban is biztos vagyok, hogy ha Hófehérke esik el, legalább elegánsan csinálja, és a becsapódás előtt két erős hercegkarba zuhan. Nos, herceg híján a két jó öreg térdem meg tenyerem tompította az esést. Nézzük pozitívan a dologt, van térdem és tenyerem! (...) Holnap beballagok a futócipőmért, és futok. (...) Rigó, rigó, Feketerigófi! (...)
Szerény véleményen szerint Eurovíziós Dalfesztivál ilyen jó még nem volt, mind hangban, mind látványban. Fantasztikusak az énekesek, a fények, az effektek. Természetesen a pillangókért is oda meg vissza vagyok! :D Nem tudom, mi lesz szegény Alexünkkkel, de nem lesz könnyű dolga, főként, hogy az az angol szöveg nem igazán jött össze... Azt hiszem, vitatkozhatnánk róla, hogy mennyire lehet a dolog "véletlen"... A tegnapi elődöntőből nekem abszolút befutó Emmelie De Forest Only Teardropsa. Zsennniális! A skót fazonról nem is beszélve! Hajrá Alex! Hajrá Emmelie! :)
Mik vannak? Mik? Hm. Az elmúlt három napom erősen az Ízek, imák, szerelmekre hajazott. Na persze Javier Bardemet kivéve. Ő valahogy a sztori végére nem került elő. :D Talán őt helyettesítettem Gatsbyvel. Ugyanis! Ugyanis nem tudom, hogy hány hónapja először végre kiolvastam egy könyvet, ami nem kötelezőszámba megy! :) A nagy Gatsbyt. Mág karácsonyra kaptam, de most jutott el a kezemig. Nem beszélve egyéb testrészeimről, mint a szemem. Esetleg az agyam. Valamiért ma nem sikerül a gondolataimat szavakban kifejezni, szóval ahogy az amerikai nyálakban szokták mondani, beszéljen helyettem Mr. Fitzgerald! "... románcok, de nem levendulában őrzött, elszáradt, régi szerelmek, hanem friss virágoktól szagosak, melyek vadonatúj, csillogó autómobilok s táncestélyek még el nem hervadt virágainak illatát árasztják." Utánanézegettem a filmnek is. Többek közt Leonardo DiCaprio (sikongatás, bugyidobálás!), Carey Mulligan és Pókember...khm... Tobey Maguire játszanak benne. A filmzene pediglen a az akuális toplistás polista krémje! (Nem tudom, hogy ennek van-e így értelme, de egészen jól hangzott) Florence and The Machine, The xx, Lana Del Rey, Sia... Nem vagyok benne biztos, hogy ma erről akartam írni. Abban sem vagyok biztos, hogy ma írni akartam.
Dárga Lenorunk még néhány hónapja (hete? nincs időérzékem. semmi.) elindított egy novellaíró versenyt, amire nagy elánnal Ilusként jelentkeztem. A versenyre sajnos nem gyült össze megfelelő számú jelentkező, de a novellám megszületett (az írásnak melyik része azonosítható a magzatvíz elfolyásával?). Örültem a Lenore adta lehetőségnek, mert ez egy olyan történet volt, ami már réges-rég leírásra várt. A verseny szerint édesgyermekünket valamely történelmi korszakban kellett elhelyeznünk. A szülés a késő közérpkor és a koraújkor sarkán jött rám. :) Mutatom (nem a hangot)! (Álmomban csellón játszottam. Csak nem tudtam, hogy kell.)
EGY ÉLETEN ÁT
Nem éltünk jól, szegények voltunk, mint a templom egere, a boldogság mégis áthatotta szerény mindennapjainkat. Az apámat nem ismertem, valamivel a születésem után nekivágott a világnak egy jobb jövő reményében, hamarosan a bátyám is követte. Egyiküket sem láttam többé. Négyen maradtunk, az anyám, a nővérem, az öcsém és én.
Nem volt pénzünk, cipőt nem hordtunk, és volt, hogy ételre sem jutott. Minden vagyonunk egy öreg, sovány tehén volt, aki olyannyira a szívünkhöz nőtt, hogy sajnáltuk levágni.
Szelíd, néma szeretetben éltünk, anyám megtanított arra, hogyan legyek boldog a pillanatban. Nem vágytam jobb életre, gyermekkorom minden perce maga volt a gondtalan boldogság. Mosolyra csalt a felkelő nap fénye, a madarak éneke, a virágok illata, az eső dala vagy a hópelyhek tánca. Ha fáztam, anyám szeretete megmelegített, ha éhes voltam, anyám meséivel laktam jól, anyám volt a mindenem.
Gyermekfejjel nem értettem a szegénységet, még csak nem is sejtettem, hogy anyám minden mosolya mögött zokog a szegénység fájdalma alatt, amiért nem adhat meg mindent a gyermekeinek. A mosolyt mosolynak hittem, az ígéreteket szép szónak, az álmokat valóságnak.
Naphosszat egyetlen rongybabámmal játszottam, barátaim nem voltak, a nővérem korán felnőtt, és hálás voltam, ha részt vehettem a ház körüli munkákban.
Egy nap anyám vízért küldött a kúthoz. Büszkén szökelltem a bádogvödörrel, ami majdnem akkora volt, mint én, végre nagyoknak való feladatot kaptam. Ügyetlenül botladoztam hazáig, a hideg víz rongyos ruhámra fröccsent.
A szomszéd kint állt az udvaron, tyúkjait kerülgettem, s ő vasvillával a kezében figyelte, hogyan boldogulok. Vérben forgó szemei minden mozdulatomat követték, rossz fogai alatt egy szalmaszálat ropogtatott. Lyukas szalmakalapjával, vörös szakállával megrémített, féltem tőle. Magában beszélt vagy motyogott, a testvéreimmel és velem mindig kiabált.
- Tehene van a szomszédasszonynak – günnyögte, és nyelvével fordított egyet a szalmaszálon. – Milyen jó dolga van a szomszédasszonynak. Telik neki tehénre.
Nem válaszoltam, lehajtottam a fejemet, és hazasiettem. Nem értettem, miért szúrja a szemét a mi öreg, sovány tehenünk. Azóta velünk élt, amióta az eszemet tudom, tejet is alig adott már. A szomszédnak volt saját tehene, tyúkjai és néhány libája. Anyám elmagyarázta, hogy a szomszéd nem a tehenünket irigyli, hanem a boldogságunkat. Neki nem volt felesége, gyermekei sem születtek. Életének fogyatékosságával miden nap szembesülnie kellett, ezért kiabált velünk, amikor a kertjében játszottunk, ezért fordította el a fejét, amikor anyám köszönt neki. Gőgös, irigy ember volt. Nem tudta elviselni a boldogságunk látványát, a szép anyát, ragyogó gyermekarcokat.
Úgy érzem magam, mint egy szivárványhídon szökkelő unikornis. Remek dolog túlélni a magyar (emelt - nem győzöm hangsúlyozni! :D), matek (közép... - nem győzöm hangsúlyozni. :D) és törti (spanyolul - nem kell hangsúlyozni...) érettségit. Még visszavan az emelt spanyol, az jövő péneteken várható. Lesz. Na. Senki ne essen kétségbe, ha nem tudok normálisan fogalmazni, megesett ez már vele jónéhányszor ebben a három napban. Nos, tény, hogy az agyam helyén mindössze egy cserebogár maradt... de! átestem (majdnem) mindenen, amin közel öt éve stresszelek, görcsölök, rémálmodok. Nem mondom, hogy könnyű volt (de ez, véleményem szerint, csak ennek az évnek a sajátossága...), de túlélhető. Különös módon még a stresszem is alábbhagyott ezekben a napokban. Mondtam is: Réka, öt éve erre tanulsz! ... Huh. ... Szóval spanyol, aztán júniusban szóbelik. De addig is: szünet! Oké, tanulni kell. Aludni meg lehet! :) Már megint hantázom össze meg vissza. Holnap irodalmi színpad. Felújítjuk az Örkényt. Már a műsort. Merthogy lesz. Megint. Pénteken meg olasz szakkörre megyek. Gondoltam, ha már spanyolul tudok (úgy ahogy...), akkor butaság lenne olaszul nem megtanulni. Befejezem a szájmenést, mert ebből ma semmi nem látszik alakulni. Mi? o.O
Úgy tudom, hogy ha -mondjuk ide- kiírom, hogy az oldalon található tartalmak másutt való közzé tétele lopás -mivel ez az én szellemi tulajdonom-, az tényleg lopás.
AJÁNLOM AZ OLDALT
