Holdfény

 Fülledt nyáréjszaka volt. A panzió sötét ablakai némán meredtek a főutat szegélyező nyárfasorra. A lakók már mind visszavonultak szobáikba, s fejüket párnáikba fúrva küzdöttek az ajtók alatt bekúszó magánnyal és hőséggel.

 A verandán ültem.  A tücskök ciripelését hallgattam, a főútról jövő kocsizajt, nem messze a panziótól bált tartottak, a zenekar játszott, és én elképzeltem, milyen jó volna táncolni.

 Fáradt férfiléptek közeledtek.

 - Maga sem tud aludni - mondtam. Szomorúan elmosolyodtam. Szegény férfi nagyot hallott, és persze soha senkinek nem volt rá ideje, hogy egy szinte süket emberrel beszélgessen, mert ők magányosak voltak, és a magányos embereknek soha senkire nincs idejük.

 - Úgy néz ki – válaszolta ő, és mellém lépett, kezével megtámaszkodott a szék támláján.

 - A hőség teszi – suttogtam, és ő nem hallotta.

 - A telihold miatt van – mondta.

 - Telihold? – kérdeztem, s a szívem csordultig telt vággyal. Csillapíthatatlan, égő vággyal. – Gyönyörű, igaz?  - kérdeztem.

 - Igen, az. Gyönyörű. – Egészen közel hajolt hozzám, és én megragadtam a vállát.

 - Mondja el! Mondja el, hogy milyen! Írja le nekem!

 - Írjam le? – halkan felnevetett. – Kedvesem, én nem vagyok se költő, se író. Én csak a zenéhez értek.

 Könny szökött a szemembe.

 Csak egyszer, csak egyszer láthatnám a Holdat!

***

 Egy nap kézen fogott, és a szobájába vezetett. Én a díványra ültem, ő a zongorához. Megköszörülte a torkát, és leütött egy hangot.

 - Még nem hallotta senki – mondta.

 Játszani kezdett, és a karcsú nyárfák mögül feljött a Hold, és tündéri ezüstfényével beragyogta a szobát, udvarába álltam, szomorú arcát felém fordította, rám terítette gyémántköpenyét, és magához húzott egészen a csillagok közé.

 És a vak nő egyszer csak, egyszer csak láthatta a Holdat.

Ez a hét. Erre a hétre. Nem találok szavakat. Jolán eltűnt. Reggelenkét valahogy nincs ott a tükörben. Nem mondja, hogy "Ha, ma jól nézel ki, kisanyám!" Először irritált, hogy nagy az arca. El is űztem. Jajj, Jolán! Mi kiegészíthetnénk egymást! A te túlcsorduló önbizalmad és az én önbizalomhiányos Jómagam csodákra lenne képes! Gyere vissza! Viszont Fekete Felhő úr levelet küldött; reggel a lépcsőházban leejtettem a kitekert labellómat, kiesett a fülbevalómból a kő, leesett a cipőm sarka, és magamra borítottam a mama csomagolta paradicsomlevest. Arra gondoltam, hogy megmutatom, milyen csodás őj vintage tüllös, romantikusregényes csodaruhái vannak Free People-nek. Aztán megnéztem az árat, ami még jobban elkedvtelenített. (Előbb vagy utóbb akkor is megmutatom! Hm. Punktum!...) De Barbarámnak megígértem, hogy ma éjfélig boldog leszek. 
Dolgozom az ügyön. 
Dolgozom.
...

- Bandi!

- Hm?

- Bandi!
- Mi az már megint, Berta?
- Írj nekem egy verset!
- Nem látod, hogy dolgozom?
- Mindig ezt mondod.
- Nem, fiam, csak akkor, ha éppen dolgozom.
 A férfi dolgozik tovább, a fiatal nő elfekszik a díványon, lábát lóbálja.
- Bandi, én eldöntöttem, hogy nem beszélek veled.
- Tény úgy.
- Bandi!
- Az imént mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy nem állsz szóba velem.
- Az az előbb volt.
 - Vagy úgy.
 A nő feláll, a férfi mögé lép, és átkarolja a nyakát.
- Bandi, írj egy verset a te kis Csacsinszkádnak!
- Dolgozom.
- Az előbb is ezt mondtad.
- Azért, mert az előbb is dolgoztam.
- És ha az én Csacsinszkim végez a munkával, akkor megírja azt a verset az ő Csinszkájának?
- Akkor meg.
 A nő elengedi a férfit, végigjár a szobán, mindent megtapogat, mindent megérint; az aranyórát, egy törött fülű porcelánkutyát, végighúzza az ujját a polcon sorakozó Ady-köteteken.
- Jajj, Bandi, én ezt már nem bírom tovább! Ugye végeztél?
- Nem, fiam, még nem.
- Pedig már olyan régóta dolgozol. Én nem is hiszem el.
- Ilyen lármában nem is megy.
- Akarod, hogy behajtsam az ablakot?
- Nem, ne hajtsd be az ablakot!
- Most miért vagy olyan ideges? Én csak segíteni akarok.
- Akkor segítesz, ha nem szólsz hozzám.
- Márpedig az nem fog menni.
- És ugyan miért nem?
- Azért, mert én vagyok a te múzsád. Én ihletlek meg. Milyen csacsi vagy! Csacsinszki!
- Akkor legyél csendes múzsa!
 A nő megvonja a vállát, visszaül a díványra és újságot vesz a kezébe. Nagyokat sóhajt.
- Mi az, Berta?
- Ez a Juhász Gyula olyan szép verseket ír ahhoz a színésznőhöz. Hogy is hívják…? No, de lényegtelen. Pedig még csak el se jegyezte!
 A férfi felpattan, kimegy a szobából, egy megsárgult papírlappal tér vissza, a dohányzóasztal üveglapjára csapja.
- Itt a versed, fiam.
- De Bandi, ezen az áll, hogy „Lédával a bálban”.
 A férfi tollat ragad, a papír fölé hajol, csak úgy serceg a toll, fröcsköl a tinta.
LÉDÁVAL CSINSZKÁVAL A BÁLBAN

Egy fárasztó, átköhögött, átháziírt, át...átvészelt pénetki nap után, amit természetesen egy szombati követ, amin természetesen a tanítás is folytatódik, nincs jobb arra hazaérkezni, hogy az asztalomon egy kupac könyv vár. Természetesen a Rukkoláról. (Honnan máshonnan, kérem?) Charlotte Bronte könyv (A Stancliffe-fogadó), a Holt lelkek és az Anna örök. Logikusan a verseskötetre csaptam le (mert ugye azok a rövid kis szösszenetek benne...a hogy is hívják?...ja, versek! :D csak vicceltem. :)), csodáltam, körbetapogattam, átlapoztam, megszagolgattam...bele is olvastam! :) Szóval imádom! Imádom! Imádom! Mert Anna örök. :) Bevallom, bár nem szívesen, hogy egyelőre nem vagyok felvilágosítva Juhász Gyulából, szóval jól rágugliztam. Oké, csak az Anna-szerelem érdekelt. Micsoda sekélyesség! :) Azért valljuk be, hogy az Anna örök csak arra ösztönözhetett, hogy Anna után kutakodjam. Ezek a versek gyönyörűek! Gyönyörűek! Na, de most már azt is elmondom, hogy mit találtam. Juhász Gyula össze meg vissza csak kétszer találkozott személyesen Annával. Akkor is jól ráijesztett, mert a kezét szorongatta, és a nevét ismételgette. Rendben, így tényleg elég pszichopatának tűnik... De a versei után én mindent megbocsájtok neki! Szóval Anna színésznő volt Nagyváradon. (Khm. Ady. Ja, semmi, csak egy kicsit megfáztam. ;)) Gyulusunk meg odakeveredett a színházba, és egy sötét sarokból leste Annát. (Mert a sötét ápol és eltakar. Jó, sajnálom. Tény. Aztán később kiderül, hogy aaannyira nem kell szegényt sajnálni. Tudom, ez egy paradoxon volt.) Aztán csak úgy ontotta magából Anna szőkeségéről, kék szeméről, porcelánkezéről és rózsaszirom ajkairól szóló verseit. Ja, amúgy állítólag Anna...szépen szeretnélk fogalmazni...molett volt. Hát ugye megesik, hogy egy nő...túlsúlyba esik. De ez lényegtelen. Mert ugye Gyulus kétszeri találkozás után, és millióny meglesett próba, és az utcáról elcsnet ablakba vetett pillantás után végérvényesen Annába szeretett. Ezt persze még Anna is roppant mulatságosnak, de ha nem is mulatságosnak, minden esetre megdöbbentőnek találta, és szegény -szegény Anna!- pontosan tudta, hogy a versek nem Neki szólnak, hanem egy nőhöz, aki csak Gyulánk asztalfiókjában élt. Mellesleg Juhász Gyula soha nem nősült meg. Anna ennek ellenére kétszer ment férjhez. Aztán elszegénydett. És öngyilkos lett. De utolsó perceiben Juhász Gyula kötetét olvasta. A könyv a padlóra esett, az első oldalon nyílt ki: "Annának örök szerelemmel, Juhász Gyula". 
Szerintem ez gyönyörű. Annak ellenére, hogy Juhász Gyula egy ideált szeretett, annak ellenére, hogy Anna nem tudta viszontszeretni. Mégis azt hiszem, hogy támaszt jelentettek egymásnak. Ha Juhász Gyula nem szerethet, hát nem tudom, mi lett volna vele. Az üresség rossz. Nagyon rossz. Nyilván félt is tőle. És mennyi gyönyörűséges verset írt! (Ami ma mások támasza.) A méltóságát vesztett Annának pedig ott voltak a versek. 
Igen, ez szép. Akárhogy is.

És azt a seggállat mindenki figyelmébe ajánlom! Seggállal is lehet múzsának lenni. :D Ez némileg megnyugatat. És már nem zavar, hogy egy fenék nőtt az államra. Azt hiszem, már a fogaim sem zavarnak. Hogy mi vannak? 

ANNA ÖRÖK

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Nos. Nálunk is megesett. Hogy néhány jóember jelmezbe...esett. Pénteken megtartottuk a Halloween bulinkat. A képen édesanyámmal vagyok látható. Ő Szörnyella de Frász bőrébe bújt, mondom ezt mindazoknak, akiknek ez nem lenne egyértelmű. De hogy engem nem ismert fel senki...!, na az már borzalom! Zsákos Frodónak öltöztem! Még a hajamat is bebongyorgattam (mit tettem vele? kárpótlásul ma egyenes.)! Fullánkot kartonból elkészítettem! Még Lórien levelét is a gomblyukamba tűztem...! (Arról nem is beszélve, hogy még a "lábam" is szőrös volt! Testszín zoknira barna cérnaszálakat varrtunk!) És mit kapok? Hermionétől elkezdve Pán Péteren át mident! Rémes... Egyszerűen rémes. Szerintem meg egészen pofás kis Zsákos Frodó voltam. :D (Ha ügyes leszek, hozok még képkete. Ha nem...hát nem. :))