Csak pár sorra ugrottam be. A Szitakötőn sikeresen elszúrtam valami kódot... megint. Mire megjavítottam meg már nem volt kedvem vacakolni vele, szóval ahogy ez lenni szokott, most visszajöttem ide. Megpróom az írásokat, képeket és egyebeket is átmenekíteni. Mindeközben érttségizem, ami egyáltalán nem olyan, amilyennek látszik. Vagy amilyennek a tanárok elmondják. Szóval hamarosan én is érkezem, nem csak az oldal, és mókázunk tovább együtt. :) 

Úgy döntöttem, hogy bizonytalan időre felfüggesztem az észtosztásom. (Milyen ész? Na ugye!) Babitstól ihletetten mondhatnám azt is, hogy fekte álmok, fekete élet, fekete falak és feketét félek, mert az álom nem élet, sem egy megfoghatatlan internetes felület, vagy idézhetném édesanyámat, hogy "ez az év a legfontosabb!", vagy akár saját magamat, hogy megesik, hogy egy kislány elesik (sajnos), és igazából mindenkinek igaza van csak Babitsnak nincs az álommal, de ebbe most nem mennék bele, mert a végén még alátámasztja Örkény abbéli elképzelését, hogy az élet rövid, használjuk ki, aztán meg nem hiszem, hogy ezt az okosságot csak ő mondta.
Szóval. Gondoltam, írok egy listát, hogy mennyi minden egyéb hasznos dolgot csinálhatok ahelyett, hogy itt lógok:
1. Tanulj!
2. Írj! (Ha már tanultál...)
3. Olvass! (Ha már tanultál, ihlet meg nincs.)
4. Tanulj verseket! (Ha már tanultál, írni és olvasni meg nincs kedved.)
5. Aludj! (Ha a fent említett elfoglaltságok bármelyikét nehezedre esik áítás, sírás, hörgés, sikítozás nélkül művelned.)
6. Álmodj! (A fent említett előző négy (csak négy!) pont mindegyikének folyamán!)
Szerintem amúgy is megfontolandó. Hm.

A képen eljolánosodott személyem látható, amint Gárdonyi Géza A cinege c. meséjét olvassa fel az Irodalmi Színpad egyetemi karácsonyi műsorán. ( Le a Jolánokkal! Éljen a Te!)

Gondoltam, most, hogy történik...történt is velem valami, pofátlanság lenne nem írni. :) Szóval péneteken megvolt az Örkény műsor. Én roppant jól éreztem magam, és sokan eljöttek, és köszönöm mindenkinek! :) Imádom! Imádom! Imádom! Én meg szökni akartam. :D Nem, nem lehet nélküle élni. Lehetetlen. :) Életem legjobb döntése, hogy maradtam. (Bár nem sok van/volt, azon ügyeskedem, hogy minél több legyen. Ki hitte volna: nem olyan egyszerű.) Tegnap az Egyetemen megtartottuk a karácsonyi műsorunkat. Nekem csak egy novellám volt...novellám...!... mesém. (Gárdonyi: A cinege...-) A többieknek meg mind fejből mondott, nagy lélegzetvételű verse. Meg is ijedtem egy kicsit, nem szépítem... Aztán volt a közönségben egy olyan másfélévesforma pici lány, és neki olavstam az egészet. És ez nekem rettentően sokat adott. Mielőtt felálltam volna, persze megfordult a fejemben, hogy "Mi a lótúrót csinálsz, Réka! (Ez manapság sajnos túl sűrűn fordul meg a fejemben.....) Ez szörnyű lesz!" Aztán arra gondoltam, hogy én ezt szeretem csinálni. Hogy én ezt élvezem. Hogy én ezt imádom! Hogy én ezt magamért csinálom. És onnantól minden más volt. Így meg, hogy egy angyalkát is kaptam segítségül...! :) És szerencsére!: pénetekn Örkény visszavág. Megyünk a koleszosokhoz. Jövő hétfőn meg a nagy karácsonyi előadás lesz. Imádom! :) 
Most pedig megyek tanulni, mert ...mostanában nem igazán jött össze. Már a tanulás. Ennek ellenére a dogaírás egész jól megy. :D Persze, ha az ember tudja a titkot (nem kell görcsölni!), minden megy. :) (Azért nem mindig egyszerű. ;))

Holdfény

 Fülledt nyáréjszaka volt. A panzió sötét ablakai némán meredtek a főutat szegélyező nyárfasorra. A lakók már mind visszavonultak szobáikba, s fejüket párnáikba fúrva küzdöttek az ajtók alatt bekúszó magánnyal és hőséggel.

 A verandán ültem.  A tücskök ciripelését hallgattam, a főútról jövő kocsizajt, nem messze a panziótól bált tartottak, a zenekar játszott, és én elképzeltem, milyen jó volna táncolni.

 Fáradt férfiléptek közeledtek.

 - Maga sem tud aludni - mondtam. Szomorúan elmosolyodtam. Szegény férfi nagyot hallott, és persze soha senkinek nem volt rá ideje, hogy egy szinte süket emberrel beszélgessen, mert ők magányosak voltak, és a magányos embereknek soha senkire nincs idejük.

 - Úgy néz ki – válaszolta ő, és mellém lépett, kezével megtámaszkodott a szék támláján.

 - A hőség teszi – suttogtam, és ő nem hallotta.

 - A telihold miatt van – mondta.

 - Telihold? – kérdeztem, s a szívem csordultig telt vággyal. Csillapíthatatlan, égő vággyal. – Gyönyörű, igaz?  - kérdeztem.

 - Igen, az. Gyönyörű. – Egészen közel hajolt hozzám, és én megragadtam a vállát.

 - Mondja el! Mondja el, hogy milyen! Írja le nekem!

 - Írjam le? – halkan felnevetett. – Kedvesem, én nem vagyok se költő, se író. Én csak a zenéhez értek.

 Könny szökött a szemembe.

 Csak egyszer, csak egyszer láthatnám a Holdat!

***

 Egy nap kézen fogott, és a szobájába vezetett. Én a díványra ültem, ő a zongorához. Megköszörülte a torkát, és leütött egy hangot.

 - Még nem hallotta senki – mondta.

 Játszani kezdett, és a karcsú nyárfák mögül feljött a Hold, és tündéri ezüstfényével beragyogta a szobát, udvarába álltam, szomorú arcát felém fordította, rám terítette gyémántköpenyét, és magához húzott egészen a csillagok közé.

 És a vak nő egyszer csak, egyszer csak láthatta a Holdat.

Ez a hét. Erre a hétre. Nem találok szavakat. Jolán eltűnt. Reggelenkét valahogy nincs ott a tükörben. Nem mondja, hogy "Ha, ma jól nézel ki, kisanyám!" Először irritált, hogy nagy az arca. El is űztem. Jajj, Jolán! Mi kiegészíthetnénk egymást! A te túlcsorduló önbizalmad és az én önbizalomhiányos Jómagam csodákra lenne képes! Gyere vissza! Viszont Fekete Felhő úr levelet küldött; reggel a lépcsőházban leejtettem a kitekert labellómat, kiesett a fülbevalómból a kő, leesett a cipőm sarka, és magamra borítottam a mama csomagolta paradicsomlevest. Arra gondoltam, hogy megmutatom, milyen csodás őj vintage tüllös, romantikusregényes csodaruhái vannak Free People-nek. Aztán megnéztem az árat, ami még jobban elkedvtelenített. (Előbb vagy utóbb akkor is megmutatom! Hm. Punktum!...) De Barbarámnak megígértem, hogy ma éjfélig boldog leszek. 
Dolgozom az ügyön. 
Dolgozom.
...

- Bandi!

- Hm?

- Bandi!
- Mi az már megint, Berta?
- Írj nekem egy verset!
- Nem látod, hogy dolgozom?
- Mindig ezt mondod.
- Nem, fiam, csak akkor, ha éppen dolgozom.
 A férfi dolgozik tovább, a fiatal nő elfekszik a díványon, lábát lóbálja.
- Bandi, én eldöntöttem, hogy nem beszélek veled.
- Tény úgy.
- Bandi!
- Az imént mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy nem állsz szóba velem.
- Az az előbb volt.
 - Vagy úgy.
 A nő feláll, a férfi mögé lép, és átkarolja a nyakát.
- Bandi, írj egy verset a te kis Csacsinszkádnak!
- Dolgozom.
- Az előbb is ezt mondtad.
- Azért, mert az előbb is dolgoztam.
- És ha az én Csacsinszkim végez a munkával, akkor megírja azt a verset az ő Csinszkájának?
- Akkor meg.
 A nő elengedi a férfit, végigjár a szobán, mindent megtapogat, mindent megérint; az aranyórát, egy törött fülű porcelánkutyát, végighúzza az ujját a polcon sorakozó Ady-köteteken.
- Jajj, Bandi, én ezt már nem bírom tovább! Ugye végeztél?
- Nem, fiam, még nem.
- Pedig már olyan régóta dolgozol. Én nem is hiszem el.
- Ilyen lármában nem is megy.
- Akarod, hogy behajtsam az ablakot?
- Nem, ne hajtsd be az ablakot!
- Most miért vagy olyan ideges? Én csak segíteni akarok.
- Akkor segítesz, ha nem szólsz hozzám.
- Márpedig az nem fog menni.
- És ugyan miért nem?
- Azért, mert én vagyok a te múzsád. Én ihletlek meg. Milyen csacsi vagy! Csacsinszki!
- Akkor legyél csendes múzsa!
 A nő megvonja a vállát, visszaül a díványra és újságot vesz a kezébe. Nagyokat sóhajt.
- Mi az, Berta?
- Ez a Juhász Gyula olyan szép verseket ír ahhoz a színésznőhöz. Hogy is hívják…? No, de lényegtelen. Pedig még csak el se jegyezte!
 A férfi felpattan, kimegy a szobából, egy megsárgult papírlappal tér vissza, a dohányzóasztal üveglapjára csapja.
- Itt a versed, fiam.
- De Bandi, ezen az áll, hogy „Lédával a bálban”.
 A férfi tollat ragad, a papír fölé hajol, csak úgy serceg a toll, fröcsköl a tinta.
LÉDÁVAL CSINSZKÁVAL A BÁLBAN