Tanulok. Nem, most nem. De amúgy igen. Mert vizsga. Nem érettségi, hanem vizsga! egy nyomorult vizsga. Egy. Persze most jön az ihlet. Folyamatosan. Nem szűnő készetetést érzek, hogy tollat ragadjak, és...! De nem. Csak néhány hányaveti jegyzetre futja... Mindeközben világmegváltó ötletek jutnak eszembe a nyarat illetően. MInt például:
- elkezdek finnül tanulni
- ráfekszem A nimfa és a vadászra (nem a testemmel.)
- újból rajzolni kezdek
- végre bevásárolok (ruhát, szempillasptált és satöbbit!)
- olvasni fogok! olvasni! és nem csak kötelezőt! megszerzem A Gyűrűk Urát
- angolozni fogok
- lemegyek Füredre
- elkezdek embernek kinézni
- kiporszívózom a szobámat
- élek egy keveset
- alszom
Igen, többek között ezek a terveim, de valószínűsítem, hogy a listát még bővítem. Minél jobban szenvedek a monoton tanulástól, annál jobb ötletek fognak eszembe jutni.
Pénteken moziban voltunk az én Biámmal. Hófehér és a vadász. Tudjátok, a vadász még le sem esett. Ó, hát annyi vadász van. Szép Ilonka is vadászba botlott, bár róla kiderült, hogy a király, mindegy... De mikor megjelent a fehér szarvas...! Hát majdnekm agyhugygörcsöt kaptam! ... Hála az égnek, több szerepe nem volt. Hamar lelőtték. Igen, lelőtték! Íjjal! Mély levegő! Az én szarvasom sokkkkkal szebb. Sokkal. Főleg, ha végre képes leszek meg is mutatni... Ja, akkor főleg... Kettő szem oka van, amiért nem vagyok hajlandó mutogatni. Még. Podemos hablar sobre dos tipos... Kuss! Szóval az egyik az, hogy amíg még nem tökéletes, minek mutogassak egy vázlatot. A másik meg az, hogy egyszerűen önző módon nem vagyok hajlandó osztozkodni. Pedighátugye. De jó lesz. És előbb vagy utóbb megmutatom. Tessék bízni bennem. Kivételesen most én is bízom magamban. Ha senki másnak nem fog tetszeni, csak és kizárólag nekem, már akkor is nagy dolgot vittem véghez: megfeleltem magamnak. 
Szurkoljatok. Már csütörtökön. Hogy egy négyest azért össze tudjak hozni. 

Azt, hogy holnap hajnalban fogja a bronzkemény, formás kis popóját, kapjon a pizsire egy dzsekit, bújjon egy mamuszba, és battyogjon le szépen a ház elé, mögé vagy fölé. (Alá nem érdemes. Mindjárt mondom, hogy miért nem.) Szép szemét emelje az égre! (Nem hunyja be! Tudom, hogy álmos. De nem hunyja be!) Igen, ügyes. Megkeresi szépen a napot, ami még valószínűleg pink hányás színű! (Nem alszik közben!) Úgy, ügyes, megvan a napocska! És nini! Mi az a folt!? A Vénusz.

Itt vagyok. Mint egy varázsütésre. Birlibirloque! Egy szitakötő szárnycsapásra! Szóval rendben, bevallom, hogy ideköltöztem. (És aki megtalált, az korán kelt. És ügyes is. Persze. Elsősorban ügyes.) A miértre egy csöppet nehezebb válaszolnom. Meguntam a másik oldalt. Sok rossz írásom volt fenn, amit nem volt szívem sem letörölni, sem a sajátomnak vallani. Túl sokan ismertek. Úgy éreztem, hogy meg kell felelnem a rólam alkotott képüknek. Itt nem érzem. Mert itt új. Egészen új. Ó, jut eszembe! Nem egyedül jöttem! Hoztam magammal valamit. Vagyis valakiket. Aurórát és Lőrincet és a nimfákat és a vadászokat és azt a sok-sok csodás dolgot. Aki érti, nos, az érti, hogy miről halandzsázom itt. Aki nem, az meg hamarosan rájön. Legalábbis remélem. Majd feltöltöm, aztán ha átírom, tökéletesítem, akkor azt teszem fel, és nem leszek mérges magamra, amiért silány kacatokat dobálok fel. Aztán ha végeztem... ó ha végeztem! Ha hiszitek, ha nem, ez egy elég szar dolog. Úgy értem igen, ez az a dolog, amin csak az írás és a nutella segíthet. Bár voltaképpen egyik sem segít. Azaz az egyik csak hosszútávon fejti ki jótékony hatását, a másik meg csak pillanatnyilag javit a az eternális elkeseredésemen (mondunk ilyet, hogy eternális? nem? hát akkor hapax legomenon.). Érti valaki, hogy miket hordok össze? O.o

Mindent átgondoltam. Ez persze teljességgel nevezhető túlzásnak. Hiszen köd előttem, köd utánam, egyik köd ködösebb mint a másik, lehetetlen tehát minegyiket csak úgy átgondolni. De daloló Főnixünk sorsa eldőlt. A teremben feszült csend. Egy lény zümmög. Kopog az ablakon. Aztán a bíró kalapácsa lecsap...! Hogy mi az a dühöngő? (Ezen sorok írója tébolyult arcrángással tenyerébe nevet.) Az oldal ettől a naptól bizonytalan időtartamra dühöngővé ítéltetett. Majd meglátjátok. Bár a jelenlegi látogatók számát tekintve skizofrén módon csak magamhoz beszélek. Majd meglátod! És ha valaki véletlennül mégis hasonlóságot vélne felfedezni valamely egyéb bloggal vagy szerkesztővel, netalántán éppen rángószemű padtársával, az mind csak a véletlen műve. Ha rákérdezel, úgyis letagadom! Ezen kívül szeretném elmondani, hogy nincs vendégkönyv, nincs chat, nincs csere, nincs reklámozz, avagy nincs kommunikáció. Vagyis csak egyoldalú. Ez rettenetes destruktívan hangzik, szóval hozzá kell tennem, hogy van kommunikáció. Ha valami eltévedt vándornak éppen szómenése van, teljes nyugalommal igénybe veheti a Mit szólsz hozzá?, roppant kreatív elnevezésű linkelt kis mondatocska mögött megbúvó szövegdobozt. Csak tessék, azért van. Mi van még? Nos, az oldal Harry Potter-es mivoltát rettenetesen jelentéktelen módon, de meg szándékozom őrizni, mégpedig az itt-ott elhintett, elmormolt, rádüvöltött varázsigék útján. Latba vetem lain tudádomat is, ami egész egyszerűen az online szótár használatának tudományából ered. Amúgy egészen hasznos kis masina, ha tudod, hogy bánj vele. Komolyan. És szeretném elmondani, hogy Lincoln abolicionista volt, ami nem takar egyebet, mint a rabszolgatartáshoz való ellentétes viszonyát. Ezért fogta is magát az Egyesült Államok 11 állama, és kilépett. Az elején még jó bulinak tűnt. Egy ideje már otthon, a kandalló előtti szőnyegen csücsülve katonásdit játszottak, és velük volt Lee is. Akiről a neve alapján simán hihetnénk, hogy földrészt tévesztett, de teljes és böcsületes neve Robert Edward Lee. És a déliek seregét vezette. Csak végül bebukták, mert észak technikája fejlettebb volt. A rabszolgák felszabadultak, Scarlett O'Hara pedig rájött, hogy Rhett Butlert szereti. Akkor már késő volt. De nem annyira, hogy Margaret Mitchell halála után ki ne jöjjön még két kötet.