Ennek semmi értelme. Ilyenkor jó írni. Szóval, rájöttem: az emberek nem értik, amit írok. Nem a blogról beszélek (amit még én magam sem értek), hanem az igazi írásaimról. És ez - nem jó! Általánosítottam, és ez - probléma. Carramba! (Nem, tényleg nem volt se füle, se farka.)

Ha Erik herceg valójában Erik herceg, a kérdés már csak annyi, hogy vajon a csaj uszonnyal a lába helyett tényleg Ariel e.

Különös érzés arra ébredni, hogy jó felébredni. Merőben új élmény. Nem sűrűn fordult elő, hogy a valóság szebbnek tűnt az álomnál. kívánatosabbnak az alvásnál. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nincs tele a gatyó. Nagyon is tele van. Az irodalmi színpados előadások előtt van egy jól bevált trükköm - elképzelem, hogy mi minden történhetne velem a színpadon (bepisliek, elájulok, odahányok, nevetőgörcsöt kapok és társai), ezek persze sosem következnek be, mert akkor már nem érnének váratlanul, és az egésznek nem lenne semmi értelme. Csak remélem, nagyon remélem, hogy ezúttal sem valamiféle hatodik érzékről vagy női megérzésről van szó. Talán a boldogsággal is úgy van ez, mint a rossz dolgokkal, hogy csak meglepetésszerűen van értelmük, akkor és úgy, amikor és ahogy nem számítunk rá. Aztán meg ott van az egyszer lent - egyszer fent szabálya. Az nem lehet, hogy mindig pofára kelljen esnem! Gondolkozom mikor is volt utoljára az a bizonyos "fent", már úgy ebből a szempontból. Azt hiszem, úgy általános hetedik-nyolcadikban, az meg már -akárhogy is számolom- idestova öt-hat éve történt. Reménykedhetem hát a "fent"-ben? Különben...mi a küéönbség a pesszimizmus és az elővigyázatosság között? 

Bár széltében-hosszában végignéztem, muszáj elétek tárnom eme remekbe szabott sorozatot. Once upon a time! Ha létezne sorozat, amit az én szájízemre szabtak, nos, akkor ez az! Egy kis mese, egy kis valóság, de inkább mese, az összes kedvenc: Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika, Hook...és, és, és a Szépség és a Szörnyeteg! Ha tudnék érthető mondatokban írni, az csak annyit bizonyítana, hogy az egész egy fabatkát sem ér. :D Segített kitölteni az üres gondolataimat. És meglepő módon a gonoszok a kedvenceim. Igazából nem is azok. Úgy hiszem.

Elmesélem. Töviről hegyire. Persze csak mesélem, mert máshoz nem értek. Minden a közepén kezdődött, amolyan in medis res. Az utakhoz -azt hiszem- szükséges tudni, hogy bár a vége a hegy csúcsa, nem árkon és bokron át kell vagy lehet megközelíteni. Erre persze az ember tulajdon logikájából adódóan nem jön rá, nem is indul el a megfelelő irányban, de vége mindig ugyanaz: eltéved.

Mória bányát természetesen mindenki szívesen kihagyná, de á-á, azt nem lehet. Az az egyetlen járható út. Tudom, elég ronda lényeg vannak arrafelé, gonoszak és kijátszhatatlanok, amiken nem fog sem kard, sem pálca, sem a naív jóindulat. Egyetlen geyngeségük - hogy túlélhetőek- egyben a vándor erejét is jelentik, aki csak megy, megy és megy a sötét, nyirkos tárnákon keresztül, mígnem elágazáshoz ér, ahol három tábla jelzi a további lehetőségeket: "Nincs tovább", "Van még lejjebb" és "Vissza". Először elindul vissza, természetesen a járat az elágazáshoz vezeti vissza, hiszen az ilyesfajta meséknek mindig van humoruk. A fáradt és kétségbeesett vándor ilyenkor a "Nincs tovább" ösvényre lép, ekkor azonban még ő sem tudja, hogy az a "Van még lejjebb" járatba fut. Lassan majd rájön, és eljut abba a végtelen, sűrű sötétségbe, ami magának a semminek felel meg.   Próbálkozni még mindig lehet - sellőkönnyel, bűbájjal vagy átokkal, de igazából tényleg nincs tovább. Nincs lejjebb, bár tábla nem jelzi, a vándornak a szívébe van vésve, és akkor, na akkor leül a sima, nedves kőre és nem tesz semmi mást, csak néz maga elé. Nem remél, nem vár, nem hisz. Egyszerűen csak nem csinál semmit. 

Ha a kedves vándor elég sokáig ül így csendben, nem kerülheti el, hogy történjen valami, hiszen a semmi a valami ellentéte, és amíg a világ világ, addig valami mindig van, mert még soha nem volt úgy, hogy ne lett volna sehogy, szóval ezen egyszerű szabályból kifolyólag születik meg a valami. Tudom, ilyenkor általában az a rész szokott következni, hogy csendben kell maradni, és nagyon kell figyelni, hogy meghalljuk vagy meglássuk azt a valamit. Nem, ez nem igaz. Hiszen a sötéttől már nem látunk, a csöndtől pedig már nem hallunk. A tárnába langyos, kék víz kúszik, ez sodorja magával a vándort. Hogy hova? Nos, azt nem tudni. 

Nappal volt, világos nappal. Ha valaki eleget álmodik feketerigóval, előbb vagy utóbb találkozik eggyel. A legtöbb mese hősének kezébe adja a megoldást, nem..nem is a megoldást, inkább csak az eszközt. Ez lehet varázspálca, tündér, gyűrű, kard, rokka, alma, könyv vagy egy műanyagpohár víz. A varázszerszám csak segítség, egy kis deus ex machina. Ez persze akkor is működik, ha nem hiszünk a varázserejében. Az sem biztos, hogy úgy fog működni, ahogy mi szereténk, és még az is valószínű, hogy nem az lesz mindennek a vége, nem az lesz a hegyen, amire mi várunk. Talán valami teljesen más. Talán a herceg csak a hintóvá változtatott tök, és a szörnyeteg valóban szörnyeteg. A tengerkék pillanatokat mégsem felejtem el soha. Akkor már tudom, hogy ez nem a vége volt, csak a kezdet. Meséből mesébe csöppenni könnyű, csak észrevenni nem könnyű. Tudniillik mindez észrevétlen megy végbe. Ha tudnánk, hogy éppen melyik mesében vagyunk, talán nem hallgatnánk végig, és akkor nem tudnánk, nem tanulnánk meg, hogy a mérgezett almába nem szabad beleharapni, hogy mindig éjfél előtt kell hazaérni, hogy az orsó szúr.

Nem igazán tudom, hogy Erik talált-e Arielre vagy Ariel Erikre. Nem is fontos. A dolog egyetlen problematikája csupán, hogy nem mindegy, hogy az Andersen- vagy a Disney-féle verzióról beszélünk. Persze csodás dolog önmagunkat feláldozni, mert szeretünk valaki annyira, hogy hagyjuk, mással legyen boldog, de egy idő után azért mégis vágyik mindenki egy jó kis Disneyre. Aztán az is megeshet, hogy a hercek kinyitja a szemét, meglátja  a hableányt, és azt gondolja: "Micsoda flúgos csaj! Azt hiszi, uszony van a lába helyén!" Mégsem bolyongunk már a sötét tárnák közt. :)

Régen nem írtam már. Részben az érettségi miatt, részben meg azért, mert úgy érzem nincs mit. Sokat gondolkodtam. (Néha megesik.) Ezt az egész blogot hihetetlenül művinek tartom. Kigondolom, hogy mit írjak le magamról, hogy az a legdrámaibbnak, legviccesebbnek, legelkeserítőbbnek vagy éppen legirigylésreméltóbbnak tűnjön. Minek? Emberek vagyunk. Mind élünk. Többet nem vagyok hajlandó semmi miatt nyavajogni ("Az én kicsi szívem..."). Vannak sokkal borzalmasabb dolgok, mint a szerelmi bánat, és biztosan vannak szebb dolgok, mint a szerelem. Mégis mint a bolygók, mi emberek eszeveszetten pörgünk-forgunk a szerelem körül, mintha az lenne a világegyetem egyetlen energiaforrása. Pedig vannak ennél sokkal nagyobb és szebb érzések. Látod? Leírom, és úgy érzem, hogy minden, ami azelőtt a gondolataimban volt, leírva hazugság, sallang. Persze írhatnék arról is, hogy leérettségiztem. És? Idén több ezren elmondhatják ezt magukról csak itt, Magyarországon. Sokat gondolkodtam. (Néha megesik.) Annyi mondanivalóm van, de ha itt leírom, hiteltelenné válik. Mert senkit nem érdekel, hogy a társadalom, az emeberk látásmódja, az oktatás vagy az egészségügy velejéig romlott. Mégis van kiskapu! Ha mindezt nem én írom, nem én teszem, nem én mondom, nem én érzem, akkor igaz! Ha én megyek egy bálba...nos igen, ha én megyek a bálba, az még a legnagyobb jóindulattal is csak tragi-kodiának nevezhető. :D Amin persze lehet nevetni, de semmi csodálatos nincsen benne. Viszont ha Hamupipőke meg a bálba, megjelenik tündérkeresztanyja, rávarászolja a Gucci cipőt meg a Vivian Wetwood rucit, amiben teljesen biztos, hogy összefut igaz lelkitársával, aki nem csak jóképű, kedves, romantikus, biztosan humoros, szereti az állatokat (mind a madarakat, mind a patkányokat), de még kőgazdag is, hiszen teljesen véletlenül ő a herceg. Ezzel csak a különbséget próbáltam érzékeltetni a valóság és afikció között. A valóságban a nagy eszmék soha nem valósulnak meg, de a fikció világában igen! (Jézusom...errpl kellett volna a magyar érettségimben írnom.... -.-") Nem tudom, mennyire voltam érthető. A lényeg, hogy el akarom mondani, hogy mi történt és történik velem, hogy mit gondolok vagy érzek, de nem így! Írni akarok róla! Írni! 

Május. A dús akác alatt fiatal lány és forradalmi hevületű férfi ül a padon.
- Nézd, lelkem, hogy reszket a bokor! Pedig csak madárka szállott rá.
 A lány szoknyájának fodrait igazgatja.
 - Reszket a lelkem is, mert eszembe jutottál, eszembe jutottál, kicsiny kis leányka, te a nagy világnak legnagyobb gyémántja!  
 A lány lejjebb csúszik a padon, tekintete gondosan kerüli a férfiét.
 - Mondd, galambom, hát tetszik?
 A lány alig láthatóan bólint, talán csak a nyakát tornásztatja.
 - Sok verset írtam hozzád, és ha kell, írok még ezernyit, amennyi csak szívedet meg nem enyhíti. Hiszen nem is tetszik, kedved nem is telik szavaimban. Igaz, milyen igaz, a tökély nem önthető hitvány szavakba.
 - De tetszik… igazán. – válaszolja a lány tétován.
 -A fájdalom szüli a dalaimat. Meghasadt a szívem, rózsám – a férfi a lány kezéért nyúl. A lány felpattan, és ölébe veszi a bokájához dörgölőző cirmost.
 - Tudom, szerettél egyszer! Mi lelt hát?
 - Micsoda hőség van!
 - A szívem lángol érted!
 A lány a férfi kezébe nyomja a macskát. – Szólok a mamának, hogy hozzon valami frissítőt.
 - Vágyam heve olthatatlan!
 A lány a ház felé tart. A csipkefüggönyös ablakban bozontos szemöldökű, szakállas férfi feje tűnik fel, rosszallóan csücsörít. A lány megtorpan.
 - Mondd, galambom, miért nem szeretsz? – a férfi térdre esik, a macska nyávogva a rózsabokrok közé fut.
 A lány a férfiúi hevület és az apai szigor rabigája között hezitál. A férfi érzi a lány bizonytalanságát, szemébe könnyek szöknek.
 - Szeretsz, rózsám? Szeretsz, úgy-é?
 - Igen! – a lány visszakozna, mondaná, hogy nem, de az hogy venné ki magát?
 A férfi a lány lábai elé borul, bokáját csókolgatja.
 - Galambom, lelkem, virágszálam, tulipános ládikám…! A boldogságom, mint… mint… mint… - a férfi arca elfehéredik, elengedi a lány bokáját, feláll, leporolja dolmányát. A padra ül, összeroskad.
 - Miről fogok én most írni? 

Vronszkijt? Azt gyűlölöm.

Mostanában egészen madaras hangulatomban vagyok. Nevezhetnénk bogarasságnak is, de nem!, ez egyértelműen madarasság. Hattyúk, cinegék, feketerigók mindenütt! Az ablakban, a fákon, a kertben, a jobb agyféltekém tekervényei közt, de még a vízben is. Ez azt jelenti...de nem akarom elkiabálni.

Szeretnék idézni egy csodás mondatot az Emelt szintű érettségi - Kidolgozott tételek 2013 - Magyar nyelv és irodalom című könyvből.

"A kor erkölcseit relativizálva kerül az etikai individualizmus talajára..." 

Azért te is többször ugrottál neki!