Itt vagyok, és ezúttal itthonról írok, mert végre van net, a rúterünkkel kiegyeztünk, hogy ha jó lesz, akkor nem húzzuk ki, és így most működik. Csodálatos, nem? :D Hoztam egy újabb adagot A nimfa és a vadászból, mint azt megígértem. Hihetetlen, de egyre jobban szeretek írni! És lehet, hogy ez fiurcsán hangzik, de imádom a karaktereimet, legyenek jók vagy rosszak vagy jónak vagy rossznak tűnők. Ez már megint egoistán hangzik, de megnyugtatok mindenkit, hogy nem az. Mindjárt el is magyarázom. Tegnap néztem A Gyűrűk Urát. (Közvetlenül a Jane Austen magánélete után. ;)) Frodó és Samu beszélgettek, és Samu azt kérdezte, hogy ha mindennek vége lesz, vajon benne lesznek-e majd legalább egy énekben vagy regében. Aztán megegeztek, hogy biztosan, csak azért, hogy tartsák magukban a lelket. Pedig bár nem tudták, már benne voltak egyben. Méghozzá egy ezeroldalas trilógiában! :) Itt ne úgy tekintsetek rájuk mint hús-vér hobbitokra! Akkor most magyarázhatom ezt is. :) Szóval a Semmi mikor lehet boldog? Ha Valami lesz belőle. (Ez hihetetlenül hülyén hangzik, de remélem azért van valaki, aki érti, hogy mit próbálok kinyögni...) Azaz nincs annál varázslatosabb, mint amikor a Semmiből Valami születik. A semmiből! Értitek? Illetve fontos szó még itt a születik. Azt hiszem, hasonló dolog lehet anyának lenni. Nem, nem túlzok! Döbbenetes érzés, amikor életre kel valaki, aki a részed. Jó, persze nem igazi, élő, hús-vér gyerek vagy ilyesmi, de lézetik! Ott vannak a fejemben. És azt szeretném, hogy ott legyenek más fejében is! Hogy ott is létezzenek! Nem önzésből. Éppen ez az! Hogy nem önzésből! Ez is valami olyasmi, mint amikor a szülők mutogatják a gyerekeiket. Csak valamivel több és valamivel kevesebb. Néha meg szoktam mutogatni Aurórának ezt-azt a mi világunkból, és sokszor vicces, sokszor megindító, ahogyan reagál. Na, már megint rámjött a lélekkiöntősdi.  Elragadott a hév! Hát bocsánat, ha sületlenségnek tűnik, amit én itt magyaráztam. Jöjjön inkább a soron következő részlet. Jó olvasást! :) (Átolvastam, ha minden igaz, nincs benne elgépelés. Ha nem igaz minden, akkor van.)

A felkelő Nap halványrózsaszín lehelete elrejtette a csillagokat, és harmatot csepegtetett a tölgyerdő fáira, az avarra, a sziklák sárga és türkiz zuzmókabátjára és a vadászok álmára. Az öt vadászt a tábortűz szürke hamvai körül lelte az álom. Egymás hegyén, hátán, tarisznyáján szunyókáltak a hajnal küszöbén; horkoltak, szuszogtak és pöfékeltek; bajszok libbentek, pillák rebbentek, nyálfolyamok csordogáltak az alvók szája szélén. Merse avarból vetett ágyán egyenes gerinccel aludt, karjait mellkasán keresztezte, Örkény a sellőket emlegette egy-egy mondatfoszlányban, Roland vörös üstökét Lehel vastag bőrcsizmáin nyugtatta, arcán az alvók nyugodt, békés mosolya ült. Álmos hánykolódott. Kiverte a veríték, karját szeme elé emelte. Halkan nyöszörgött, aztán véget vetett a küzdelemnek. Felkiáltott. Hogy álmában-e vagy a tölgyerdőben vert táborukban, maga sem tudta, de társai nem ébredtek fel. Könyökére támaszkodott, és próbált visszaemlékezni az álmában látottakra, amikor sötét árny takarta el szeme elől a hajnal bátorító, bársonyos fényét.

– Fiú, kelj fel! – szólt az árny. Álmos riadtan nézett fel a fekete szellemalakra. Szemét meresztette, a Király állt előtte.

- Álmodtál? – kérdezte. Álmos bólintott. – Akkor gyere! – és a Király fejével a rengeteg felé bökött.

 Álmos összeszedte magát, leporolta ruháját, és követte a Királyt. Egy darabon némán haladtak egymás mellett, csak az avar ébredező állatainak hangja hallatszott. A Király nem szólt, de láthatóan jó kedve volt, a szája körüli mély barázdák meg-megremegtek egy határozott mosoly ellen tiltakozva. - Nos? – mondta végül, mikor hallótávolságon kívül kerültek a tábortól. - Láttál valamit, igaz? Álmodtál.

 Álmos bólintott.

 - No, ki vele! Mit láttál? Ne harapófogóval kelljen kihúzni belőled!

 Álmos megértette, hogy jó kedvében találta a Királyt, de ha nem tesz eleget kérésének, magára is haragíthatja. Ezt pedig mindenképpen szerette volna elkerülni. - Egy nimfát. Azt hiszem, nimfa volt – válaszolta. Erősen élt még álmának képe. - Bár én nem ilyennek képzeltem őket. Vagy igen. Nem tudom pontosan.

Kötelességemnek érzem elmondani, hogy otthon hadirokkant lábon állok az internettel. A rúter megmakacsolta magát, és éhségsztájkba kezdett. Ami egészen pontosan azt jelenti, hogy írni tudok, feltölteni viszont nem. Akkor mégis hogy a manóba kerülök ide? A mamáéknál tudok netezni. A legjobb szándék vezérelt, amikor magammal hoztam a pendrájvomon A nimfa és a vadászt, azonban amikor rájöttem, hogy nem megfelő formátumban van... hét majdnem a fejemet a billentyűzetbe csapkodtam. Addig is amíg nem találok netet, kitartás! (Érzem, hogy olthatatlan a vágyatok a történetecském iránt. ;))

Csak néhány szóban. Ezt a részt már szeretem. Mert megjelenik Auróra. Aki ugye itt még nem Auróra, hanem csak egy nimfa. 

 A Nimfák Erdeje a két vadász fölé magasodott, s mint könnyű aranyfelhő ringott a hűs, alkonyi szélben. A Völgy mezején telepedtek le, apró, kék szirmú vadvirágok között, ahonnan könnyen ráláthattak a Nimfák Erdejének keleti oldalára. Tüzet raktak elhullt gallyakból - az Erdő fáihoz nem mertek nyúlni -, és elővették tarisznyájukat, amiben az élelmet hozták magukkal. Ágas jóízűen falatozott, de Egyed nem nyúlt az ételhez, az Erdőt figyelte.  - Kiráz a hideg ettől az egésztől – mondta, és összehúzta magán köpenyét, amin kisebb-nagyobb tűz égette lyukak éktelenkedtek.

 - Csak nem félsz? – kérdezte Ágas, és féloldalas mosolyra húzta száját. – Nem hinném, hogy árthatnak nekünk, neked viszont enned kéne – tette hozzá aggodalmas pillantást vetve Egyedre, és egy darab sült húst nyújtott felé, de társa elfordította fejét.

 - Félni? Dehogy! Azok az idők elmúltak, amikor még féltem. Régen volt – Egyed elmélázott.  - Azelőtt sárkányokat öltem. Sárkányokat, amik a leheletükkel képesek lennének felégetni ezt az egész Erdőt. Nem is olyan rossz ötlet – keserűen elmosolyodott. – Ez véget vetne az egész hajszának.

 - Miért jöttél el? A vadászatra – kérdezte Ágas, és követte Egyed tekintetének vonalát, de az távoli múltba révedt, ahová rajta kívül senki sem kapott bebocsájtást.

 Egyed megvonta a vállát. – Volt más választásom?

 - Mondhattál volna nemet.

 - Nemet? A te Királyodnak? Ugyan!

 - Miért gyűlölöd őt ennyire? A Király egy nagyszerű ember!

 - Nagyszerű. A vagyona és a hatalma tette azzá. Ha földeken dolgozó paraszt lenne, biztosan nem ezt mondanád.

 - Az egyszerű emberek is lehetnek jók! – vágta rá Ágas. A szüleire gondolt. Az ősz, ráncos arcú házaspárra, akik életük végéig tisztelettel és szeretettel művelték a földet, amelyen éltek.

 - Én is pontosan ezt mondom. Úgy látom, nem figyeltél rám – Egyed nem akarta folytatni a társalgást. Ágas soha nem fogja megérteni azt, amiről ő beszél.

 - Ha elkapjuk a szarvast, neked is lesz pénzed. A Király busásan megjutalmaz mindannyiunkat, és akkor majd meglátod, hogy milyen bőkezű úr ő.

 - Nem érdekel az arany.

 Ágas értetlenül nézett a férfire. Egészen eddig a pillanatig úgy tekintet Egyedre, mint akit a jutalmon kívül más nem is érdekel. Megdöbbentette a válasz.  - Akkor miért vagy itt? – kérdezte.

 - Büszkeségből. – Nem mondott többet.

 Ágas nem akarta annyiban hagyni. – Miért nyugtalanítanak a nimfák?

 Egyed a halvány aranyszínben derengő fákat figyelte.  - Ezek nők! Nem értek a nyelvükön – az este folyamán először nevetett fel őszintén.

 - Nők? – Ágas nem sokat tudott a nimfákról. Egész életét abban a messzi falvacskában töltötte, amit otthonának tart. Csak távoli gyermekkorának meséiből rémlett a nimfák neve.

 - Bizony, nők. Vagyis nők alakját veszik fel. Általában. A legendák szerint – tette hozzá. – Élő, női alakot felvett nimfát még soha nem láttam. Nem is szeretnék. Bármilyen vadállat ellen meg tudom védeni magam, de a varázslat, a varázslat már más lapra tartozik. Nem vagyok mágus, még csak látó sem, mint az a gyerek. Sok szörnyűséget láttam már, de ilyennel én még nem találkoztam. Talán egyszer elmesélem, hogy lett belőlem az, ami vagyok. Talán. Talán soha. Elvégre nem vagyunk mi barátok. Nem vagyok senkinek sem a barátja.

 - Még soha nem gondoltál rá? – kérdezte Ágas.

 - Mégis mire?

 - Hogy megpróbálj barátokat szerezni?

 Egyed felmordult. – Minek nekem barát? Van elég ellenségem. A mai napra pedig egyikből sem kell. Azt mondom, próbáljunk meg aludni. Felőlem azt tesz az a szarvas, amit akar. – Egyed elfeküdt, batyuját a feje alá tolta.

 - Aludj csak! Én majd őrködöm – mondta Ágas szelíden.

 Egyed nem válaszolt, és Ágas sem szólt többet. Térdét mellkasához húzta, állát ráfektette. Hátán érezte lova, Holló testmelegét, aki már az álmok mezejére nyargalt. Végül Ágast magával ragadta a csillagporos éjszaka álmosító, édes levegőjének varázsa. Elaludt. Rebegő szemhéja alatt otthonát látta. A kis falut, ami egy messzi völgyben feküdt. Csendes volt ott az élet, de soha nem unalmas. Mindig volt valami tennivaló, amivel a falubeliek megbízták. Volt, hogy építkezésben segített – milyen kedvesek azok a kis faházak!-, falaikra történeteket faragtak és festettek, talán a nimfákról is-, fát vágott, zsákokat cipelt, kocsikereket javított, ásott, vetett, szántott, aratott. És vadászott. Nyúlért cserébe kenyeret kapott, vaddisznókért cserébe fekete kiscsikót fején fehér csillaggal, ó, azóta mennyit vadásztak együtt Hollóval! Holló eljött vele erre a vadászatra is. Őt nem hagyta magára. Őt nem. Pedig mennyi ideje, hogy eljött!

 Mellkasa szúrt, torka összeszorult. Felriadt álmából.

 Egyed egyenletesen szuszogott mellette...

Tegnap Szigeteltünk. Bepótoltuk az elmaradt Ákos koncertet. Nagyon jó volt! :) (Csak a romlott joghurtöntet nem.) Ha úgy adódik, hozok képeket, meg meélek is róla. De most egészen másért vagyok itt. Nem fogjátok kitalálni! Nem bír magával az egér, a ctrl és c és ctrl v, úgyhogy megint hoztam egy részletet. Ó, és elkezdtem fejezetekre bontani, és rá kellett jöjjek, hogy a teljes első fejezetet elhoztam nektek. :D Hihetetlen, mi? És rájöttem még valamire. Arra, hogy amíg nincs kész az egész, addig nem tudok nekiállni a tökletesítésének. Szóval maradjunk annyiban, hogy ez most teszttörténet és Ti vagytok az én tesztközönségem. :) Ennek ellenére jöhetnek a kommentek és kritikák. :) Illetőleg eldöntöttem, hogy megírom az összes vadász történetét, mert rettentősen zavar, hogy nem ismerem őket kívül-belül, minden porcikájukat és gondolatukat. Tehát ilyesmire is lehet számítani. Jó tesztelést! ;)
Igen, én ma elég rövid a részlet.
És ma új sorelválasztót hoztam, különben még azt hiszitek, hogy nincs semmi friss. ;)

A Hold elfoglalta trónusát a tiszta, fekete égbolt legmagasabb pontján, ahol a ragyogó csillagok hősökről meséltek egy láthatatlan kéz könyvének lapjain. A szél suttogóra fogta, a Völgyre hideg ereszkedett. Az éjszakában éhes bagoly huhogott, aranyfényű fák között szállt, onnan figyelte a Csodaszarvast, aki a Nimfák Erdejének mélyébe tartott. Halk lépteinek nesze elenyészett a fák leveleinek éneke mellett. Határozottan haladt az ezüst félhomályban. Ösztönei a legmagasabb és legöregebb fához vezették. Lombkoronája óvón terült a körülötte növekvő facsemeték köré. A Csodaszarvas orrát mellső patájához érintette, agancsa az avar száraz leveleit zörgette.

 - Szellemek Legnagyobbika, Nimfák Királynője, a segítségedért jöttem – szólt.

 Az aranykérgű fa megrázta dús rézlombját, és a hullámzó, izzó törzsből egy női alak lépett ki. Ruhája földet seprő vörös haja, tekintete az idők végtelenje. Fejét félrebillentette, a Szarvast fürkészte. Majd szökkent egyet, és a következő pillanatban szarvasünővé változott. Bár ő egyszerű, rőt bundát viselt, szépsége vetekedett a Csodaszarvaséval.

 - Csodaszarvas! – az állat gondolatai között hallotta a Nimfák Királynőjének szavát. – Tudom, hogy menedékért jöttél hozzánk, mert emberek üldöznek, és az életedet akarják. A mi otthonunk nyitva áll előtted, meghúzhatod magad az erdőben. De többet nem tehetünk érted. Az emberek nem bántottak minket, ezért nem áll módunkban ellenük fordulni. Mi elfogadjuk az Íratlan Béke szabályait. Ennek tudatában maradj, vagy keress máshol menedéket.

 - Királynő, köszönöm, hogy mutatkoztál! Megértem, hogy szavaiddal a népedet véded, de remélem, hogy ha eljön az idő, majd helyesen cselekszel. Ha megengeded, maradnék.

- Megértő vagy, Csodaszarvas. A népem sorsát nem kockáztathatom.

 A Szarvas meghajtotta fejét. Nem volt szükség több szóra. A Nimfák Királynője látta a szarvas gondolatait, érezte félelmét, és tudta, hogy mit adhat a neki.

 A Szarvas elvágtatott. Napok óta nem pihent, és tudta, hogy az emberkirály haláláig fogja üldözni. Valamelyikük haláláig.

 Az erdő mélyén, egy karcsú fa tövében telepedett le. A nimfa nem ellenkezett, hát álomra hajtotta fejét. A fa megrázta ágait, meleg leveleket hullajtott, s a Szarvas érezte, ahogy egy apró nimfatest az övéhez bújik.  - Ne félj, Csodaszarvas! Én majd vigyázok rád! – suttogta.

Nem tehetek róla. Akit egyszer elkap a megosztás láza, az már nem menekül. Hoztam egy újabb virtuális papírköteget. Már nem mondom, hogy hajszál választja el a tökélytől, mert tudom, hogy még nagyon sokat kell dolgoznom az egésszel. De! Ég bennem a csillapíthatatlan vágy, hogy megosszam veletek a történetet. Nem tudok tovább várni! És mindennél jobban szeretném, hogy megismerjétek az én nimfámat! Ott meg még ugye nem tartunk. De ne csüggedjetek, közel a nap! ;) Tegnap az Erőben munkálkodtam. Amikor Ágas és a nimfalány (itt még nincs neve) először találkozik. És ennek a pillanatnak tényleg tökéletesnek kell lennie. Mert ez mindennek a...a lényege!... a magyarázata! Úgy hiszem. Ebben a részben végképp rájött a vadászokra a beszélgetés. Igazából szinte csak magyaráznak. Tehát sok izgalamt ne várjatok, de talán kiderül egy s más. És persze haladunk Auróra felé. :) (Jut eszembe! Csipkerózsikával álmodtam! Ami reggel totális marhaságnak tűnt. Egy redőben találtam rá, a földön feküdt, és kezdett elszáradni, mint egy virág. Én meg próbáltam megmenteni, közben meg a lelke mellettem állt és bíztatott. Aztán gondolkodtam, hogy mi a jó fene lehet ez. És rájöttem! :D *kitörő tapsvihar* Csipkerózsikát Aurórának hívják! :D A többit is értem nagyjából. Aki akarja, megfejti. ;)) Illetőleg ebben a részletben felmerül nagyon jó barátom, Morzsa neve is. Mivel az ő kibontakozó története még csak a fejemben van, de legkedvesebb karakteremként tartom számon, úgy döntöttem, hogy elkezdem életre kelteni. Elég hozzá a neve is. :) Valamit még szerettem volna...de mit is? Most túlzottan örülök az én kis Morzsámnak. Egyszer elhozom nektel. Ja! És annyi, hogy köszönöm mindazoknak, akik eddig írtak kommentet. Rendesek vagytok! (Lenore és Béla. ;)) A továbbiakban is jöhetnek mindenféle agyament és értelmes kritikák. Már nem könyörgök, mert az megalázó és amúgy is meguntam. Jó olvasást! :D (Ja, és tujátok: Bővebben! Bővebben!)

Lehel visszatért a vadászok közé. Csendben letelepedett a helyére, jöttét senki sem vette észre. A vadászok mázsás fáradtságuk, éhségük és persze szomjuk enyhültével élénk beszélgetésbe kezdtek.

 - Nem is tudom, hogy mikor ettem ennyit utoljára! – mondta Örkény elégedetten pödörve hosszú, sötétbarna bajuszát.

 - Örkény, barátom, ezt úgy mondod, mintha még nem tetted volna tiszteleted Királyunk pompás lakomáin! – kacagott Roland.

 - A kérdés egyáltalán nem az, uraim, hogy mennyit ettünk, hanem, hogy mikor ettünk utoljára! – tette hozzá Merse.

 - Ej, mennyi panasz! – szólt Roland mosolyogva. – Királyunk legjobb vadászai közé emelt titeket. Részt vehettek az életéért folytatott hajszában, és ti csak siránkoztok, mint a fehérnép!

 A vadászok nevettek.

- Nincs semmi bajom a napokon át tartó hajszával, sem a kialvatlansággal – hogy a vízi koboldkirály rúgná meg, rettenetesen kemény ez a föld! -, még a folyton korgó gyomrom miatt sem panaszkodnék, de otthon már biztosan nagyon vár az asszony – mondta Örkény, és visszaadta pipáját Lehelnek.

 - Nem hinném, hogy rajtunk áll, mikor térünk vissza – tette hozzá halkan Álmos, aki idő közben magukra hagyta a bocsokat. – A Sorsunkat nem befolyásolhatjuk.

 - Humbug! – vágta rá Merse.

 - Fiacskám, mutasd csak meg nekem azt a sorsot, amit én nem befolyásolhatok! Előveszem a fejszémet, és egy nagyot suhintok a fejére! – Örkény a levegőben utánozta a mozdulatot.

 - Ha ezzel azt akarjátok mondani – szólt közbe Roland -, hogy amit Álmos mond, az mind sületlenség, úgy nektek sincs a legjobb vadászok között a helyetek – azzal cinkosan a lesütött tekintetű Álmosra kacsintott.

 - Jó, jó – mondta bosszúsan Örkény -, de ezek csak találgatások.

- Tegyük fel, hogy megöljük a szarvast. Meghal, ahogy az meg van írva – fűzte tovább Merse. –, de a Királyunk nem gyógyul fel. Akkor mihez kezdünk, uraim?

 Lehel felkapta a fejét, mézszín tekintetét sötéten villantotta a férfire.

 - Akkor legalább tudni fogjuk, hogy mi mindent megtettünk – válaszolta Roland türelmetlenül. – És jelölheted magad királynak.

 Lehel felhorkant. Merse nem értette a viccet.

 - Nem! Nem tettünk meg mindent. Mennyi szarvas élhet a világon? Ahány csillag az égen?

 - Higgyétek el, jó szarvast követünk – mondta Álmos.

 - Én elhiszem. Mint említettem, szeretném magam a legjobb vadászok sorában tudni, ahogy azt megálmodtad. Így hiszem, hogy ez a szarvas a mienk – Roland jókedve töretlen maradt.

 - Ránk fér a pihenés – szólt végül Lehel. - Hagyjuk hát a gondokat egy másik napra!

A vadászok egyetértően bólogattak. A kis társaságra fáradt csend telepedett.

 Mind a tűzbe meredtek. Az imént elhangzottak elgondolkodtatták őket. Lehet, hogy tényleg rossz szarvast üldöznek? Lehet, hogy csak az idejüket vesztegetik? És amíg ők egy bizonytalan álmot kergetnek, addig Királyuk… Nem, erre nem szabad gondolni. Küldetésük sikerrel jár. A kétely mégis lábat vetett minden vadász szívében.

 - Kik azok a nimfák? – Álmos hangja halványan remegett a vadászok gondolatai közé...

Szeretnék megosztani veletek egy csodát. Párkapcsolatfüggő világunk csodáját! A reklámok csodáját!
Nos, drága anyukámtól vásárfiaként levendulás szappant kaptam. (roppant bottal koppantottam, szöcském csacskán szökkent. nem tudom, hogy jön ez ide.) Mert én mostanában várpírként élek a lesötétített szobámban, mivel gyűűűlölöm a tűző napot és a hőséget. Ezért nem vagyok hajlandó kimozdulni innen, még ha vásárt rendeznek az Óvárostéren sem. Pedig az midnig jó buli. Szóval anya hozott is nekem a kedvenc kézzel készült, mesterséges színanyagot és állati zsiradékot nem tartalmazó, hidegen sajtolt, természetes alapú növényi szappanomból. Ez a remekbe szabott felirat olvasható az amúgy egész helyes csomagolásán:

"LEVENDULA
Egész napi rohanás után egy relaxáló, páros fürdőhöz ajánljuk ezt a szappanunkat. Csak a levendulavirágok finom simogatását össze ne téveszd a párod kezével!"

Őszinte leszek. Nem fogom.

Lassan de biztosan. Hoztam egy újabb kis adag nimfát és vadászt. Mondjuk most leginkább csak vadászt. Viszont ebben a töredékben már meg is szólalnak. Ha nem is úgy rendesen, de azért hébe-hóba beszélgetnek. Ami bevallom, a halálom. Nehezebbnek tartom a dialógusok kialakítását mint a természetrajzot, szóval most erre kéne ráfeküdni. Amire a gyófyír? A karakterek részletes kidolgozása! - kántálja az osztály. Szóval most aztán tényleg kritikára van szükségem. Ha mást nem, legalább annyit írjatok - kérlek! - , hogy eg 10es listán mennyire tűnt gördülékenynek a kommunikáció! Még nevet sem kérek tőletek!  *szempillarebegtetés* Tudjátok, aki név nélkül szeretne kritizálni, az legyen Béla! Megbízom bennetek, szóval előre is megköszönöm. A nimfa és a vadásznak külön létrehoztam egy menüpontot, amint azt bal oldalon láthatjátok a Tükörteremben, szóval nyomon lehet köbetni kérem itt a történéseket. És, ha furcsán befejezetlennek tűnik még a részlet is, akkor kattintsatok a "Bővebben" feliratra, mert ott folytatódik. Ugyanis nem szeretnék hosszú szövegeket bemásolni a főoldalra, mert bevallom, nem esztétikus. :) 

A Király ében lován léptetve, határozottan, szótlanul vezette a vadászokat. Körülöttük vizslái bóklásztak, fáradtan kergetőztek.

 A tölgyerdő, ahol menedéket kerestek, az Arany Hegy lábától égnek emelt csúcsáig futott, mint puha, élő palást terült el gerincének éles csigolyáin. Fái öregek és hatalmasak voltak. Vastag törzsük a földhöz egészen közel – a vadászok válla felett- ágazott el. Lombkoronáik sűrű tetőt vontak a parázsló ég alá, csak néhol tört utat magának a Hold földre hulló, fehér sugárzápora. A szél ágaikról mézvörös levelet és makkot szórt az avarba.

 Hirtelen jött el az éjszaka. Az ég tüze kialudt, de fekete hamvában kéken és pirosan izzott parazsa.

 A kedves, álomillatú fák alaktalan szörnyekké váltak. Ezer karjukkal a vadászok felé martak, ezer szemüket a vadászokra meresztették, a baglyok és a szél nyelvén suttogtak egymás között.

 A lovak nehéz patája alatt könnyű avar ropogott. Az elmúlt hetek fáradalmaitól bódultan vágtak ösvényt az érintetlen erdő növényhálójába.

A Király hirtelen megtorpant és hátrafordult.

 - Tüzet! – mondta.

 Lehel kovakövet vett elő zsebéből. Száraz ágat keresett, a két kő összepattintásával tűzkoronát csiholt a fáklyára, és átadta a Királynak.

 - Köszönöm, Lehel.

 - Honnan tudta? – kérdezte fojtott hangon Álmos az előtte haladó Örkényt. – Honnan tudta, hogy ide kell jönnünk? Egészen idáig határozottan vezetett bennünket.

 Örkény megvonta a vállát. – Talán megálmodta – mondta apró, szögletes fogait a fiúra villantva.

 A Király körülpásztázott a fáklya fényével. Az árnyak fekete köpenyüket ledobták, és a sötétben borostyán és moha futotta szürke sziklafal bontakozott ki, a hegyoldalban a föld feneketlen szája ásított a vadászokra.

 A Király a barlanghoz lépett. – Készülj! – mondta. A vadászok leszálltak lovaikról, és felkészültek egy esteleges támadás lehetőségére. A Király a fáklyát a nyílásba hajított, mészkőfalaira hosszú árnyakat festett fénye. Lobbant néhányat, majd tüze elhalványult, végül teljesen kialudt.

 A vadászok megkönnyebbülten engedték le fegyvereiket.

 De a sziklaszáj mélyen, öblösen üvöltött fel, torkában fekete óriás jelent meg, tőrszerű, fehér fogain megcsillant a Hold a fénye, éles karmokban végződő mancsával a levegőbe mart.

 A lovak idegesen toporogtak, fújtattak, a vizslák morogva mutatták ínyűket a fenevadnak.

 A barnamedve négy lábra ereszkedett, és támadóinak készült rontani, de a vadászok már készen álltak.

 A Király előrántotta ezüstfényű kardját hüvelyéből, és a medvének szegezte. – Gyere! – üvöltötte.

 A bestia megindult felé. Nehéz testének súlya tompa döngéssel vágódott a földnek, ahogy támadójára vetette magát.

 Örkény meglendítette kétélű baltáját, és az állat hátába vágta, az felüvöltött, megtántorodott, és faképnél hagyta a Királyt. Mancsával Örkény felé suhintott, karmai súrolták a férfi mellkasát, s az ütés erejétől a férfi a földre rogyott. Lehel kardjával az óriás végtagra suhintott. Az agg arcára sötét folyadék fröccsent, és a medve mellső lába a földre esett. Az állat habzó szájjal tántorgott felé. Roland és Merse nyílzáport zúdítottak az üvöltő fenevadra. A zöld és kék farkú nyilak némelyike a fekete testbe fúródott, a legtöbbet azonban lerázta magáról. A felhergelt medve a magára maradt Lehel felé tántorgott, véres pofáját eltátva üvöltött. Lehel erősen megmarkolta kardjának markolatát, és felkészült az élet-halál harcra, de a Király felkiáltott: - Ide! – kardját egy jól irányzott dobással az állat testébe hajította.

A medve félrelökte megmaradt mancsával Lehelt, és a Királynak ugrott.

Rettenetes alakja ledöntötte, s maga alá temette a Királyt. A férfi felkiáltott, és azon nyomban elhallgatott. Néma csend borult a vadászok riadt csapatára. Csak a vizslák ugattak.

 A Király és a medve alkotta fekete kupac mozdulatlanul feküdt a sötétben...

"1983-ban születtem Leppävirtaban, egy kis finn városkában, eperföldek, tavak és fenyőerdők közé. ... Egy náron néhány mélabúsan ringatózó bogáncsvirágra leltünk, velük festettünk. ... 2004-ben költöztem Izlandra. Dalvik apró városkájában hagytam magam mögött az évet, a völgy, a hegyek és a tenger vonzásában. Itt nem voltak fák, a végtelen ég és a tenger látványa mégis lenyűgözött. Aztán visszamentem Finnországba folytatni a tanulmányaimat, különös figyelmet fordítva az illusztrációimra. A nyaraimat azonban továbbra is Izlandon, Reykjavikon töltöttem. Most Finnországban élek, csodálom az itt növekvő fákat. Az idő színei a tinták a palettámon, és amikor festek, a süvöltő szelek messzi-messzi otthonára gondolok, és remélem, hogy még hallok felőlük. Imádok kapcsolatot keresni a természet és mindaközött, ami benne él, emlékképnt egy puha papírra gyűtjve őket." -olvasható Anna Emilia, a roppant tehetséges, finn illusztrátor életrajzában. 
Rajzait és festményeit csodálva megelevenedik szemünk előtt a finn mesék világa. A többit mondják el maguk a képek. Vagy keressétek Annat hivatalos honlapján: AnnaEmilia.