Annyi minden feszít, hogy arra nem elég pár száz karakter. De miért most, miért ide? Próbálom visszafejteni magam azzá, aki vagyok. Lehet, hogy naiv, idealista elképzelés, de úgy hiszem, valamikor ott és akkor voltam kerek, ahol és amikor biztosra vettem, hogy szükségem van mindarra, amit most lefejteni igyekszem magamról. Magam előtt látom a szobát, az íróasztalt, a laptopomat, a faliújságomat Dinsey-idézettel tele, a könyveket, amik minden irányból körülvesznek és azokat a csendes estéket, amikor szívvel-lélekkel olyan világokba találtam utat, amikben igazán otthon voltam. 

Talán ezeket a világokat keresem, talán azt az állapotot, amiben meg tudtam teremteni ezeket a világokat. Pedig akkor is küszködtem, de akkor azt hittem, hogy majd boldoggá tesz, ha papírom van arról, hogy bármire képes vagyok, szakmám van, amire büszke lehetek és valaki szeret, ha már én nem tudom magamat. 

De az is lehet, hogy már akkor tudtam, ha teljesítek, ha kipipálok mindent, senki sem kérheti rajtam számom, hogy alkalomadtán elszököm. Csakhogy erre nem maradt sem időm, sem energiám. 

Ki gondolta volna, hogy végső soron a legégetőbb kérdés az lesz: ki vagyok én? Mitől vagyok én én? És azt ki gondolta volna, hogy semmit sem nehezebb és semmit sem fontosabb megválaszolni ennél?  

Nem tudom, hogy ki vagyok, vagy hogy mitől leszek én én. De feltett szándékom, hogy kiderítsem. 

A dolgoknak természetük van, természetüknél fogva. Természetesen. Éppen ezért nem kényszeríthetem a vadvirágot, hogy szobanövény legyen, és a dolog valahogy fordítva sem működik. A szelídségek farkasbőrben is szelídek maradnak, jobban mondva. Különben meg a fene akar szobanövény lenni - a jelenlévőktől elnézést kérek, hogy ezzel a közléssek megszakítottam haláltusájukat a radiátor fölött. Locsolás. Én túlfőtt teával itatom az enyémeket, a kutya meg sört kap, hát fura egy világ ez. Eközben olyan szemetet olvasok, amikhez filmelőzetesek adják az ihletet meg Csáthot. Persze azt is úgy kalózkodom össze, no de vissza a vadvirágokhoz, azokat nem kell öntözni. 

Az aluljáróban ősz hajú nénikék árulják a vadviágot. Mindig elgondolkozom, hogy hol szedték. Egyszer megkérdezem.

Szóval a vadvirág csak vadon nyílik, nem a beton közt. Valami hasonló értetlenséget akartam kihámozni az egészből. 

Tudok egy viccet. A Ló megbetegszik, kijön az orvos, bead neki valami, és azt mondja, ha három nap múlva nem áll lábra, akkor el kell altatni. Hallja ezt a Disznó, mondja is a Lónak: "Komám kelj fel, ha nem teszed, nagy baj lesz." "Dehogy állok, cimborám" - mondja a Ló. "Fáj mindenem." A Disznó a második nap is eredménytelenül prübálkozik. Harmadnap aztán azt mondja: "Ló, ha ma nem állsz fel, el fognak altatni, álljál fel azonnal!" A Ló nagy nehezen felállt. Bejön a gazda, látha, hogy áll a Ló. "Gyere asszony, meggyógyult a ló! Ünnepeljünk, vágjuk le a disznót!" 

Most, hogy letudtam az összes vizsgámat, és a grammatikától is megszabadultam - remélem, egy életre -, nyíltan és büszkén felvállalhatom az idei vizsgaidőszakban kialakult függőségeimet. Bizony nincs olyan, aki reggel nyolctól este tízig megállás nélkül tanulja végig a napot, azokat a bizonyos "pihenős szüneteket" márpedig ki kell tölteni valamivel. 

Első számú függőség: Ki vagy, Doki? sorozat

Nincs is jobb érzés, mint két tétel között bepattanni a Tardisba, és beutazni a világegyetemet. Azért mégis kellemesebb, ha a szüneteimet nem földönkívüliek püffölésével töltöm, hanem csak megnézem, hogy a Doki hogy csinálja. Persze most már azért bevállalnám élőben is. (Amúgy meg ki mondta, hogy a grammatika kevésbé veszélytelen, mint a Dalekok?)

Második számú függőség: Trónok harca könyv

Az ember sok mindenre képes, ha egy jó könyvről van szó. Mondjuk gyorsan letudja azt a vizsgáját, amire a legtöbb kötelezőt kell olvasnia, aztán szabad a pálya. :D Pár oldal belefér lefekvés előtt, a villamoson, a vonaton... itt-ott...hébe-hóba... Jól van! Amíg ki nem olvasom! 

1. nap a fogságban: Odakint ragyogó napsütés, gyerekzsivaj, nyárillat. Idebent hideg, sötét, vizsgaszag. Bár ott tartananánk, legalább túllennénk a finis héten. Viszont Itthon várásban.

2. nap a fogságban: Minél előrébb, annál hátrébb. A tanulnivalók ellepték a szobát. Már az ablakon sem lehet kilátni. Mindenhol ott vannak, sarokba szorítottak. A tanulós sarokba.

3. nap a fogságban: Egy beadandó ki(el)készült. Csatát nyertem, a háború még előttem. Tintaszag a levegőben. A tanulnivalók visszahúzódtak, bebújtak a szekrénybe, onnan lesnek engem a sötétet átvilágító szemükkel. 

4. nap a fogságban: Vissza a Tanulástétel Városába. A vonat sihuhuzik, a tanulnivalók a síneken követnek, nem fáradnak el. Csaholásuk beszáll a vagon résnyire nyitott ablakán. Magzatpózban ringatózom a helyemen. 

5. nap a fogságban: Harcba indulok. Három század finnugrisztika zárthelyi bestiával számolok le. Jutalmam az esti balett óra - kis szabadság.

6. nap a fogságban: Újabb csata. Délről pszicholinvisztika vizsga üvölt, északról a médiaelmélet jámbornak tűnő szörnyetegei. A pszicholingvisztika ellen csúfos kudarcot vallok, így a maradék erőmmel épp csak visszaverem a médialmélet támadásait.

7. nap a fogságban: A Fáradtság az ellenség táborát erősíti. Frissesség és Éberség hiányában a klasszikus magyar irodalom bázisának elfoglalása nehezebb, mint gondoltam. Tartalékaim fogytán, de nem állok meg, harcolok tovább.

8. nap a fogságban: Skandinávia sötét és jeges vidéke. Egy halkéssel indulok harcba. Kifilézem az ellenséget.

9. nap a fogságban: Szélcsendes nap. Hajóm körül tanulnivalók hezsegnek, ha a vízbe esem, végem.

10. nap a fogságban: Mentőmellénnyel biztosítom magam, kedvemre olvasok. Botorság?

11. nap a fogságban: A klasszikus magyar irodalom flottája már a láthatáron. Közelebb, mint hittem. Ágyúkat tölts!

12. nap a fogságban: Korán reggel a vízbe vetem magam, hogy az ellenség elé úszhassak, de az visszavonulót fúj. Az úszástól kiemrülten ütközöm meg vele. Sikerrel.

13. nap a fogságban: Az utolsó ütközet, mielőtt megpihenhetek a vizsgákkal való nagy háborúbban. Pszicholingvisztikát, a tengeri szörnyet csak segítséggek tudom leteríteni. Jó ropogós puskával.

14. nap a fogságban: Halálos áldozat nincs, a sérülések kipihenést kívánnak. Az eső odakint ömlik.

(...) Pirike néni és Terike néni a falu vénlányai voltak. Már az anyaméhben eldöntötték, hogy őket soha semmi nem választhatja el egymástól, sem az orvos szikéje, sem az a bizonyos nagy szerelem. Pirike néni és Terike néni a könyöküknél összenőve jöttek a világra.

 Igaz, a falu, ahogy a közösség általában, kitaszította magából mindazt, ami eltért a normálistól, vagyis más volt, mint a zöldvölgyiek, Pirike néni és Terike néni azonban olyan szépek és kedvesek voltak – külön-külön és együtt -, hogy képesek voltak a zöldvölgyiek kemény szívét is meglágyítani. Persze lehet, hogy csupán varázslat történt.

Ahogy a két babaarc lassan gyerekformát öltött, úgy hasonlítottak egyre jobban, amíg végül egymás tükörképévé lettek. Két pár mogyoróbarna szem, egy pár pisze orr, és két hosszú, hollófekete copf. Természetre mégis úgy különböztek egymástól, mint az ég és a föld. Pirike volt az ég, kiszámíthatatlan és izgága, nyughatatlan és kalandvágyó. Terike a föld, higgadt és megfontolt, csendes és ábrándos. Rendre Pirike akarata érvényesült, ő volt a társaság középpontja. Terike inkább a magányra vágyott, de olyannyira szerette a testvérét, hogy egy szóval sem említette volna, aztán meg Pirikére esténként rátört a bűntudat akaratossága miatt, és összecsókolta testvérkéjét, amiért eltűrte szeszélyeit.

 Az ikerpárnak sok udvarlója akadt, a falu szépei voltak apró szépséghibájuk ellenére. Pirikét a zenészek szerették nagyon, Terikét meg a költők. Ideig-óráig elszórakoztatták őket az egyszer volt dallamok és a hangzatos rímek, de hamar ráuntak. Ha sok közös tulajdonsága nem is volt a két lánynak, egy dologban mégis egyetértettek: az igaz szerelemnek a világon a legmegkapóbb és leggyönyörűbb érzésnek kell lennie. És mivel a testvéri szeretetnél megkapóbbal és gyönyörűbbel soha nem találkoztak, úgy döntöttek, kevesebbel nem fogják beérni. Az évek múlásával nem változott elhatározásuk. Pirike már lila habkoronát hordott a fején, és Terike haja hófehérré érett, mégsem bánta egyikük sem a nagy döntést, amit két kislány hozott. Csak a gyerekzsivaj, az hiányzott nagyon. Így amikor a Zöldvölgyi Tanács összeült, hogy döntsön a farkasfarkú csecsemő sorsáról, Pirike néni és Terike néni ajánlkozott gyámszülőnek. A Tanács a Pista bácsi hátsó kertjében összetákolt emelvényen gyülekezett, tagja volt minden nagykorú zöldvölgyi, de a tanácson a gyerekek is részt vettek, mivel nem volt őket kire hagyni. A különös teremtést egy három lábú székre helyezték, s úgy állták körül, mint a főtér sarában a gyerekek. A zöldvölgyiek kézfeltartással jelezhették, ha szólni kívántak a csecsemő sorsáról.

 - Ez egy szörnyeteg! Hiba lenne magunk között tartanunk! – emelte magasba sovány ujjait Pletykás Mari néni a falu végéről.

Az első megnyilvánuló szava mindig döntő, így a többiek, ha eddig voltak is kételyeik, csatlakoztak Mari nénihez.

 - Dobjuk a tengerbe! – javasolta Hortenzia, egy magas, hegyes fogú asszony. –Tenger hozta, tenger viszi.

 Persze voltak ellenvélemények, tétovák és határozatlanok.

 - Lehet, hogy az istenek küldték. Ha megöljük, talán megharagszanak, és elmossák a falut – vélte Hibbant Hugó. Őt nem vették komolyan, igazából meg sem hallották.

 - Nem maradhat – morogták az orruk alatt, akik hangosan merték felvállalni a véleményüket.

 Mind kérdőn néztek Pista bácsira, az ő döntése számukra szent és sérthetetlen volt, így akár kiállhatott volna a csecsemő mellet, ha lett volna mersze, hiszen a minden jóérzése ezt követelte tőle.

 - Döntsön az a sorsa felől, aki rátalált. Határozzon Danika – mondta végül.

 Danika anyukája magához rántotta fiát, és két kezével ölelte, mintha a csecsemő puszta jelenléte is árthatna neki.

 - Tudod, mit kell mondanod – suttogta a fülébe, nehogy a kosárban szendergő lény meghallja, s Danika elhatározásáért rajta álljon bosszút.

Minden szem Danikára szegeződött, szegény fiú fülig pirult. Szerette ő hallatni a hangját, de nem a buta felnőttek előtt, azok soha nem értettek meg semmit. Mit árthatna nekik egy kisbaba? Furcsa szerzet, az biztos, másfelől pont olyan csecsemő, mint ő volt – kivéve a farkasfarkat, persze. Most is ott alukál, hangját sem hallani.

 - Szerintem vigyáznunk kéne rá – motyogta. A fejében hangosabbnak hallatszott.

 - Hallották? Hallották? Szerinte is meg kéne tőle szabadulnunk! – kiáltotta Danika anyukája, mit sem törődve fia válaszával.

 Danika szólni akart, hogy ő egy szóval sem mondott semmi hasonlót, de a zöldvölgyi öregasszonyok rikácsolásától és a halászok öblös véleménynyilvánításától a fiút akkor sem hallották volna meg, ha összeszedi a bátorságát, és a gyerekek körében használt hangjával lép fel.

 - Talán szavaznunk kéne – mondta Pista bácsi kétségbeesetten. Hallotta ő, mit mondott a Danika, de úgy látszott, senki más. Süketek ezek? – gondolta mérgesen. Pödörintett egyet ősz bajuszán, és figyelte ahogy a zöldvölgyiek egyre erőszakosabban akarják egymást meggyőzni arról, hogy melyikük a legalkalmasabb a kérdés eldöntésére.

 Mind egy véleményen voltak, de ez nem zavart senkit. Azaz Pirike néni és Terike néni egészen zavarbaejtőnek találta a szituációt. Megölni egy csecsemőt? Nem értették, hogy ha őket elfogadták, a csecsemőt - azzal a micsodával - miért nem tudják. Életük második legnagyobb döntését hozták meg teljes egyetértésben – felnevelik a csecsemőt, még akkor is, ha az egész falu ellenük fordul. (...)

 (...) Abban az évben hatalmas vihar söpört végig az északi partokon. Szeptemberben vette kezdetét féktelen tombolása, s csak november végére csillapodott. Felkapta a tenger hullámait, és Zöldvölgy kicsiny házikóira zúdította. A víz először a halászkunyhókat mosta el, majd bezúdult az első kertekbe, belepte a falu macskaköves utcáit, végül maga alá gyűrte a főtéren a magas talpazaton álló kőszobrot, ami Zöldvölgy alapítóját testesítette meg. Kövér, lógó tokájú férfi volt, nem hiányzott volna senkinek, ha víz alá merülése nem jelentette volna a falu pusztulását is egyben. A hömpölygő vízáradat nem kímélte az élőket sem, ajtókon, ablakokon rontott be a meghitt otthonokba, feldúlta a szobákat.

 A zöldvölgyiek – közöttünk szólva ostoba emberek lévén – a legkisebb változtatás nélkül élték tovább hétköznapjaikat, tették a dolgukat, miközben bokáig jártak a vízben. Szilárd meggyőződéssel hitték, hogy józan eszük parancsa fölött áll Pista bácsi, Zöldvölgy százéves polgármestere. Az öreg nem tett semmilyen intézkedést az árvízzel kapcsolatban, amiből csak az következet, hogy a házaikba áramló víz nincs veszéllyel rájuk. Pista bácsi sok végzetes eseménynek volt tanúja hosszú élete során, az ágya alatt hullámzó tengert nem tartotta ezek közé valónak. Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak – mondta feleségének, miközben a reggeli újságját olvasta, magasan az asztal fölé tartva, nehogy átázzon a papír -, ahol befolyt, ott ki is fog folyni. Gyerekkorában télen-nyáron egy szandálban járt, a jelenséget már jól ismerte.

 Az árnak megvolt a maga haszna. A halászok otthon végezték a munkájukat, az anyukáknak nem kellett külön gondot fordítaniuk csemetéik fürdetésére, s a gyerekek is jó mókának tartották, hogy hajózhatnak a nappaliban. A víz különféle mulatságos holmikat hozott magával, az ablakon dióhéjon csónakázó egerek, gallytutajon vitorlázó mókusok csorogtak be. A család az egész napot együtt tölthette. Apuka az asztal tetejéről lógatta horgászbotját, s néha megmerítette a hálót kövér rákok reményében, a friss fogást anyuka egyből pucolhatta, ami a sós tengervízzel teli fazékba került, a gyerekeket az ajtó kilincséhez kötötték, nehogy elvigye őket a víz, így pancsolhattak egész nap.

 A jólét eme különös formája meglepően rövid idejig tartott. Egy borús és meglehetősen nyirkos reggelen minden megváltozott. Pista bácsi komótosan ette a nagymama receptje alapján készül angolnakocsonyát, jobb kezével kanalazott, bal kezével az újságot olvasta, s minthogy egyszerre csak egy dologra tudott figyelni, ez esetben a heti hírekre, a kocsonyával együtt egy kövér varangyos békát is bekapott. Szájüregében az állat kétségbeesetten brekegett és birkózott a szelet angolnahússal és Pista bácsi nyelvével. Az öreg nem volt hozzászokva, hogy a reggelije elfogyasztása ellen tiltakozzon, az asztalra köpte. A béka szédülten brekegett még párat, majd a vízbe ugrott. Pista bácsi az incidens következtében úgy megutálta az angolnakocsonyát, hogy többé rá sem tudott nézni, és ezért a vízáradatot okolta. Félreismerte az otthonába lopakodó ellenséget, ártatlan természeti csapásnak hitte, miközben maga volt a megtestesült ördög, akinek az a legkedvesebb szórakozása, hogy a szegény, idős emberek szájába békákat dugdosson. Azonnali riadókészültséget rendelt el, az embereket a háztetőkre parancsolta, s felszólította őket, hogy kerüljenek minden kapcsolatot a magát árvíznek álcázó szörnyeteggel. Kitört a pánik, a zöldvölgyiek egymást taposva foglalták el a laposabb tetőket. Az árvíz pedig, hogy igazodjon elvárásaikhoz, az ereszcsatornákig emelkedett. A kémények köré didergő emberhalmok gyűltek, és várták, hogy a tömött, szürke felhőkből elálljon a végeláthatatlanul ömlő eső. Erejük egyre fogytán volt, egymás nyakába álltak, hogy minél kevesebben érintkezzen az ördögi varázserővel bíró vízzel. Néhányan a férfiak közül, akik sokat álltak a gúla alján, állították, hogy lábuk kezd uszonnyá változni.

Aztán hirtelen, amikor már senki sem számított rá, kisütött a nap. Az eső elállt, az ár pedig elvonult. Helyén hínárral és sóval borított házak és térdig érő sáros latyak maradt. A rombolást megunt víz unottan csordogált vissza a tengerbe, letört ágakat és üres madárfészkeket hozva magával. A gyerekek izgatottan turkáltan a romok között, mindig akadt valami érdekes, kék tojások, döglött mókusok, fura képű halak. A sárfolyamon érkező kosarat is a gyerekek vették észre. Úgy hajózott be Zöldvölgybe, mintha mindig ide tartott volna. A gyerekek a főtérig követték, ahol aztán a szoborra dőlt fa gyökerein megfeneklett. Kíváncsian körbeállták, de hozzányúlni egyikük sem mert.

- Mi lehet az? – kérdezte az egyik kisfiú, akinek hiányzott az első két foga.

 - Menj, és nézd meg! – felelte egy szőke, tudálékos kislány.

 - Szólni kéne a felnőtteknek – mondta a legkisebb közülük.

 - Ők mindig mindent elrontanak. Nem hagyom, hogy ebbe is belekontárkodjanak. Inkább megnézem én! – egy kantárnadrágos fiúcska feltűrte foltos inge úját, és nekiveselkedett. Csizmája hangosan cuppogott a sárban, a többiek lélegzetvisszafojtva figyelték. A sűrű, kunkori gyökerek közé vetette magát, és a kosárig mászott.

- Csak egy sáros takarót látok – mondta csalódottan.

 - Úgysem mersz hozzáérni! – csúfolódtak a hátramaradottak.

  A fiú, hogy becsületén csorba ne essék, még feljebb tűrte ingujját, és lassan, óvatosan a takaró felé nyúlt, de még mielőtt elérhette volna, az megmozdult.

 - Ez mozog! – kiáltott fel.

 A gyerekek kacagtak. – Gyáva vagy! Gyáva! – kiabálták.

 - Akkor gyertek ide, és csináljátok ti! Látom, nem meritek. Nektek csak a szátok nagy, mindent nekem kell csinálni – azzal egy határozott mozdulattal kirántotta a kosárból a takarót. A fiúnak elkerekedett a szeme, szólni sem bírt.

 - Mi az, mit látsz?

 - Mondjad már!

 - Ki vele!

 - Talán kíséretet látsz?

 Ezen a többiek nagyot nevettek, pedig akkor még csak nem is sejtették, hogy a tudálékos kislány mennyire közel jár az igazsághoz. A kosárban kisbaba feküdt, bájos, pufók gyermek – hosszú, szürke farkasfarokkal. 
(...)

Az egyik régebbi bejegyzésemben azon filozofáltam, hogy tulajdonképpen mire is használom majd ezt a blogot. Nem voltak nagyratörő vágyaim, egyszerűen dühöngőként definiáltam ezt az óriási pókhálót, amiben minden megragad. Könnyen meglehet, hogy a gondolatok leírva már nem nyomják úgy ember agyát, elég, ha a pesti kocsiszó meg füstfal teszi. Meg a kötelezők, zh-k és beadandók. És a tartósítós leves meg a mirelit pizza. Szóval szó, ami szó, sok dolog nyomhat egy fejet. Ha a gondolatok már nem teszik, akkor eggyel előrébb vagyunk. Vagy mondjuk a felesleges mondatok! Tele van felesleges mondattal a fejemmel. Mondjuk, hogy "Nagy a hasad, Réka.", "Puha vagy, Réka." , "Mi a túrót keresem magyar szakon, Réka?" meg hasonlók. Tök feleslegesek. (Mi a tök? - ahogy a helyesírás tanárom mondaná.) Mondok valamit, amit viszont csak a szám mond, de az agyam nem nagyon képes befogadni: "Nem kell megfeleni, Réka!" He? Mondom, nem kell megfelelni. Mivan? Mondom...hagyjuk. Néha úgy érzem, hogy sokkal jobban kéne tudnom írni, amiért magyar szakos vagyok, annak ellenére, hogy barackbefőtt dunsztom nincs, hogy hogyan írok, annak ellenére, hogy úgy hiszem, nem úgy írok, ahogy írnom kéne. Vagy egyáltalán írnom kéne, de ez már más lapra tartouik. Itt és most leteszem az esküt, hogy soha többet nem mondom, hogy mit kéne csinálnom (kivéve, ha szeretném csináni, és nem a kényszerről van szó), vagy csinálom, vagy befogom a számat...lefogom az ujjaimat. Meg valami olyat is meg illene fogadnom (nem kéne), hogy pozitívabban próbálom szemlélni a világot. Mindenem, amiért átnyavajogtam a kamaszkoromat, az mevan. Szóval elégedettség legyen! Meg kedvesség! Meg azért írják is, na! Nem ragozom. Majd ha lesz értelmes felesleges mondat is a fejemben, akkor visszajövök. 

"Írni olyan, mint repülni álmomban.
Ha emlékszem rá. Ha lehetséges. Ha működik.
Ilyen egyszerű."

Nail Gaiman